Hány óra van... a színpadon (12.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

„Hol a morál?” –

Shakespeare: Mértéket mértékkel

Húsz év telt el a rendszerváltások után Kelet-Európában, a demokrácia modellje ez idő alatt ha nem is bukott meg teljesen, de meghonosodni sem bírt. Az emberek szkeptikusak bármiféle politikai hatalommal szemben, a kiábrándultsághoz a gazdasági válság jócskán hozzátesz. Langhoff előadása rendkívül pontosan érzékeli ezt a hangulatot, ebből merítve apellál a színház közösségi erejére, hiszen soha nem esik jobban a nevetés, mint a nyomorúságban, a nyomorúság ilyen mély humorral való felmutatásában. Ezzel arányosan rengeteget nevetünk, mindegyik színész remekel, elemében érzi magát, szinte tapintható a szeretetük az előadás iránt. Hatházi András egyszerűen zseniális bohóc. Még a színház deszkái is megroppanak alatta.

Ugyanakkor, ez nem mond ellent a fentieknek, erős rezignáltság árad az előadásból. Részben a hatalmi mechanizmus torz működése miatt: tudjuk, hogyan változik meg az ember, ha döntnöki pozícióba kerül. Az előadás első pillanatától, az államférfiak első kézfogásától fogva világos, hogy nem az erkölcs bajnokai fognak megküzdeni egymással. Ez az utolsó jelenet igazság-szolgáltatását is meghatározza, ahol a herceg, vérbeli politikusként, formálisan, a történet kerek lezárása érdekében mindent helyretol, és nem old meg semmit (ugyan mit oldana meg Angelo és Marianna összeházasítása). Ez a visszás, nagyon is színházi mozzanat az, aminek kapcsán a mérték kérdése felvetődik. Ennek a problémáját az előadás mintha a társadalmi rend felszíni, reliefszerű működésével hozná összefüggésbe. Mintha azt mondaná ki, hogy a legtöbb, amire képes az ember, hogy ezt a felszíni hatást valahogyan ápolja. A fékevesztett buli, ahol kézről-kézre adják a bábszerű Izabellát, nem annak a pillanatképe, ahogy ez a felszín megnyílik, és nincs mögötte semmi?

vargaAnikó