Hány óra van... a fejünkben (1.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –

A kérdés így szólt: „Miért érdekli Önt a színház?” Ez igen megérintett, ritkán vagyok Ön. Hálatelten válaszolok. Én: Ön! Megbabonáz a szép, kerek, pöttyös bötűjű Ön. A bennem létező idegen.

Azt mondják, hogy a két legdrámaibb művészet a rajz és a zene. Érteni vélem, miért nem a színház áll az első helyen. Nyilván nemcsak azért, mert a mondás a festő Paul Klee-től való, hanem mert mind a rajz, mind a zene létrejöttének formája a dráma. A színház dráma nélkül is létezni tud. De mi is a dráma?

Az ógörög-német nagyszótár szerint a szó cselekvést jelent, ám korábban ’megmutatkozás’, ’kilépés a rejtett állapotból’, ’el nem rejtettség’, ’leleplezés’ értelemben is használták. Nem áll messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a dráma az, amikor valaminek a lényege megmutatkozik. A rajz is, a zene is létrejöttekor láthatóvá teszi a rejtettet, vagyis azt, ami rejtettként létezik. És rejtettként mutatja meg. Hallottak már olyan hangot, amelynek 400 hertz a rezgésszáma? Láttak már olyan vöröst, amelynek 666 nanométer a hullámhossza? Igen, még ha nem is tudnak róla. Amikor a portré egyik fele árnyékban marad, na, ez már egészen frenetikus láttatás. Vagy ahogy a Trisztán-akkordban felfedi magát a szerelem. Ilyen szerelemről soha senki nem hallott beszélni.

A színházban megmutatkozik-e az elrejtettként létező? A színpad-e az a tisztás, ahol megjelenik?

Mostanában az foglalkoztat, hogy a belénk nevelt, a ránk szabott én mennyiben az énünk. Foglalkoztat a nem sziklaszilárd, nem időtálló, nem alkalmazkodó én. Lenyűgöz, hogy egyik pillanatban „ez” vagyok, másikban „az”. Egyik nap Isten szeretete igazítja lépéseimet, következő nap nem hiszek sem Istenben, sem a szeretetben. Lehet ezt? Egyik nap rendpárti vagyok, és várom, hogy jöjjön valaki, aki helyrepofozza az országot, másnap fityiszt mutatva a jobbra-hajtsnak, direkt a baloldali sávban autózom be a szerkesztőségbe. És ha túlélem, megint megkérdezem, lehet-e az én boldog, amennyiben nem igazodik az énekhez, vagyis a sok-sok énhez, amely az átgondolatlan önismétlődést nevezi identitása magvának. Láttam egyszer Berlinben egy bonyolult Hamletet, Zürichben pedig egy delejező Izoldát. Meglehet, mostanában miattuk érdekel annyira Shakespeare Hamletje és Wagner Trisztán és Izoldája. Meg persze azért, mert Hamlet alakjában megjelenik a színpadon az emberi lény egyszerisége. Mert Trisztán hűbéres énjét levetve, magára ölti az Érthetetlen, az Ismeretlen, az Idegen alakját. Ettől emberi a létezése. Egy fa soha nem lehet szerelmes, mert egy fa képtelen megvakulni. Itt a vakság nem a látás megszűnését jelenti, dehogy. Tudták-e, hogy Oidipusz királynak eggyel több szeme volt?
Az embert, ahogy ide-oda elvetődve megnéz sok-sok fantáziátlan, átkopírozott előadást, egyre kevésbé nyűgözi le a színház. Talán ezért is kezd az énnel annyit foglalkozni.

Jaj, közben kigondoltam a helyes választ. Miért érdekel engem a színház? A színpadon megjelenő Ön miatt.

lángZsolt  

De ce chiar teatrul?  

Oricărui copil îi plac personajele. Pe urmă, pe măsură ce crește, începe să se regăsească în conflictele pe care le trăiesc personajele, condamnă sau compătimește faptele acestora. Teatrul a fost și rămâne o expresie umană ce poate să miște și să emoționeze, ce spune lucrurilor pe șleau sau, dimpotrivă, le maschează fie că le descoperim ca pe o comoară sau rămășițe umane.

Ceea ce e specific numai teatrului e întâlnirea trupească dintre personaj, actor și spectator.

orosRafael

Miért a színház –

Az jó a színházban, hogy „munkaidőben” azzal foglalkozhatok, amire más munkaidőben gyűjti a pénzt, hogy majd szabad idejében azzal foglalkozhasson!

csepeiZsolt