Hány óra van... a szakmai beszélgetésen (11.) – avagy diskurálunk, jó, jó, de miért?

What we left behind

Patrice Pavisnak, a kortárs színházelmélet jelentős képviselőjének  az előadása a posztdramatikus színház (pdsz) fogalmát boncolgatta. Bár széles körben használjuk, senki nem tudja pontosan, mit is jelent az elnevezés. A kortárs színházi gyakorlatban a pdsz-t minden olyan színházra alkalmazzák, amely nem használ dialógust, történetet, karaktert, ami nem dramatikus és mimetikus (még ha ezt nehéz is elképzelni). Pavis előadása természetesen nem a fogalomnak egy végleges definíció értelmében vett megtisztításáról szól. Inkább annak határaira, és az általa felvetett problémákra kérdez rá, azt kutatva, hogy a pdsz hozzásegít-e minket a kortárs színház megértéséhez, és ha igen, miként teszi ezt.

A posztdramatikus színház fogalma Hans Thies Lehmannhoz (Postdramatisches Theater, 1999)  köthető, aki a pdsz elméletének kidolgozásával reflektált a hetvenes évek után a színházi jelhasználat módjában bekövetkező változásra; arra a problémára, hogy a kortárs színház egyes jelenségeinek produktív értelmezésére használhatatlannak mutatkoztak a hagyományos fogalmak. 

Pavis szerint több gond is van a pdsz-zal:

• a pdsz úgy határozza meg magát, mintha ezt már nem lehetne meghaladni. Jóllehet Lehmann tiltakozik az ellen, hogy a fogalmat egy korszak jelölőjének tekintsük – inkább paradigmaváltást hangsúlyoz –, Pavis arra hívja fel a figyelmet, hogy a ’poszt’ szócska az utólagosságra is vonatkozik (mi van most, Pina Bausch, Merce Cunningham, Peter Zadek stb. halála után, a poszt-poszt-dramatikus?)

• a pdsz szóösszetételen rágódva Pavis annak ellentmondásosságát elemzi: 

        - a poszt: elhatárolódik saját tárgya megnevezé-sétől, inkább alkotói 

           módszerek, eljárások hatalmas gyűjteménye

        - a dramatikus: épp ez az, amit a pdsz elutasít: furcsa, hogy azt, ami ez után 
           következik, részben mégis „dramatikus”-ként nevezzük meg – akkor mit 
           hagytunk magunk mögött?; 

        - a színház: fogalma eurocentrikus, és kizár minden más kulturális 
          performanszt (Lehmann nem számol azzal, mondja Pavis, hogy ma nem 
          csak esztétikai, hanem egy tágabb kulturális  kontextusban szemlélik a 
          színházat)

• a fogalom önkényesnek, megragadhatatlannak, határtalannak tűnik: Lehmann, bár ígéretet tesz rá könyvében, nem definiálja a pdsz kritériumait, ehelyett alkotók és alkotások hosszú listázásába bocsátkozik.

Pavis arra is rákérdez, hogy mi haszna a fogalomnak, ha nem tudjuk meghatározni a kritériumait. Így ő maga felsorol párat:

• a dramatikus színház ellenében lép fel (előnyben részesíti a performatív aspektust a mimetikussal, az imitatívval szemben; az előadás – performance – és néző közti viszonyra helyezi a hangsúlyt, nem a színpadon látható alakok közti viszonyra; nem egy fiktív világot akar létrehozni, hanem a nyelvet és a ritmus-mintázatot megmutatni)

•  a szöveg és a színpad közti hierarchikus viszony felszámolására törekszik (használ szövegeket, de ezeket nem hagyományos módon; másfelől a favorizált írók, Heiner Müller, Elfriede Jelinek, Martin Crimp, Sarah Kane stb. szövegei nem zártak, mintha állandó alakulásban lennének)

• a színpad kerül a figyelem fókuszában, de erre Lehmann nem használja a rendezés különböző terminusait (pl.: mise-en-scène), mert ezek a szöveg/színpad (page/stage) dichotómiára vonatkozhatnak; miközben, mondja Pavis, Franciaországban a mise-en-scène fogalma tágabb, ezért is használják kevésbé a pdsz terminusát

• a pdsz nem a dialógust, hanem a kollektív beszédmódot (chorality) favorizálja, de nem a görög színházi értelemben

• az önprezentáció a fontos, nem valaminek/valakinek a reprezentációja

• a neutrális test és a kívülre helyezés (Ausfühlung) van az érzelmeket kifejező test és a beleérzés (Einfühlung) ellenében

• a vizuális esztétika helyettesíti a dramaturgiait.

Pavis arról is szót ejt, hogy Lehmann saját elméletét inkább a német/flamand/holland színházi gyakorlat alapján alkotta meg. Ettől eltérően például Franciaországban a mise-en-scène fogalmának átértelmezésével közelítettek a kortárs színházi jelenségekhez. (A posztkommunista országokban meg általában ellenállóbbak a posztdramatikus formákkal szemben.)

A pdsz elmélete tehát legalább annyira produktív,  mint amennyi elméleti problémát felvet,  megnehezítve napjaink színházi gyakorlatának megértését. A nehézségeket Pavis többek között abban látja, hogy a pdsz elmélete eklektikusan használja a kortárs filozófiai elméleteket (Derrida, Foucault stb.), és hogy nincs olyan általános teória, amely az előadás (performance) építményét teljes egészében elbírná, annak sokfélesége miatt. Úgy tűnik, mondja, mintha örökre elmerültünk volna a heterogenitás tengerében, messze a specifikáció lehetőségeitől. A  pdsz fontos hozadéka, hogy megváltoztatta a szöveg és a színpad közti viszonyt, az imitáción alapuló színház szakállas dogmáját. Viszont új normákat teremtett, és ez arra késztet, hogy a felülvizsgáljuk a dramatikus/posztdramatikus, mimetikus/performatív ellentéteket.

vargaAnikó

Patris Pavis előadása, kicsit másképp 

A teljesség igénye nélkül, mellőzve a témát, Lehmannt, mindent, ami igazán fontos...

13:02 Recseg-ropog a mikrofon, Anca Măniuţiu aggódik egy picit.

13:10 Zsigmond Andi leül Eughen Wohl mellé, ugyanarra a székre.

13:24 Megérkezik Tompa Gábor is.

13:27 Kellemes kikapcsolódást kívánok önöknek, és kedves telefonjaiknak! (megszólal az első telefon)

13:35 Karácsonyi Zsolt, megunva az álldogálást, helyet foglal. A földön.

13:50 Rosszul lett a fordító néni, a nyitott ablak mellé ül.

14:14 Patrice Pavis kifújja az orrát.

14:16 Szóba kerül az Alkoholisták c. előadás.

14:23 Befejeződik Pavis előadása.

14:27 A hangosító pultnál megszólal egy telefon.

majorosCsilla