Kis izraeli hátraszaltó
Az Ugyanaz a tenger megmozgatott bennem valamit, ami ritkán sikerül egy előadásnak. Nem is szeretem ezt megengedni. Az igazság az, hogy becsaptak engem az izraeliek. Okosan csinálták, ravaszul. Könnyedségbe burkoltan világítottak rá súlyos dolgokra. A tálalás pedig végig olyan laza és egyszerű, hogy egy pillanatig sem sejthettem, mi készül.
Mielőtt elkezdődött volna, a rendező, Hanan Snir elmesélte a közönségnek, hogy regények alapján jött létre az előadás, összefoglalta a történetet, beszélt a szerzőről, Amos Ozról, illetve annak édesanyjáról, aki öngyilkos lett. Mindezt a fesztivál igazgatója fordította két nyelvre (nem héberből, hanem angolból). Ez eléggé elhúzódott, kezdett elfogyni a türelmem, azon gondolkoztam, az előadás szempontjából miért fontos a szerző élete, családja, és egyáltalán milyen lehet egy olyan előadás, amely előtt a rendező úgy érzi, tisztázni kell a cselekményt? Nem fog ez kiderülni az előadásból? Szóval már startból nem vettem komolyan az előadást. Végül elkezdődött, szórakoztatott könnyed humorával, szokatlan megoldásaival, míg egy adott pillanatban azon vettem észre magam, hogy nagyon érdekel, kik ezek a szereplők, akik mindig azt teszik, amit a Mesélő nevű szereplő mond. Mit akarnak, miért ment Rico Tibetbe az anyja halála után? Dita miért költözött a barátja, Rico apjához?
Kíváncsivá tett a forma és az előadásmód, az, ahogyan a szereplők egyszerre benne vannak egy jelenetben meg nem is. Kicsit Brechtre emlékeztetett, kicsit Pirandellóra. A szereplők kiszólnak a helyzetekből, de közben nem lépnek ki a karaktereikből. Reflektálnak a szituációkra, tudják, hogy a Mesélő egy más szinten áll, hozzájuk képest kívülálló, de nem mennek tovább, a karakterben maradnak.
Fokozatosan kezdtem felfedezni a meglepetéseket. A gyerek is ilyen volt, akinek a nevét sajnos nem tüntették fel a műsorfüzetben. 7 éves körüli, és cirkuszból hozhatták. Bukfencezett, hátraszaltózott, breakdance-ezett hihetetlen könnyedséggel. Az egész előadás ilyen volt. Súlyos dolgokról beszélt nagyon könnyedén. A menekülésre és az elhagyásra reflektált. Az egyik generáció menekül, a másik szenved, mert elhagyták. Az édesanyák pedig meghalnak.
Az előadás Amos Oz két regényének feldolgozása. Az Ugyanaz a tenger egy lírai fikció a már említett szereplőkről, illetve a Történet szerelemről és sötétségről a szerző életéről szól. A produkcióban aránytalanul kap helyet a két regény, az igaz történet csak lezárásként jelenik meg, alig öt percben, ezzel sikerül általánossá tennie a halál és az egyedüllét élményét. A két történetet a téma mellett a Mesélő szereplője köti össze. Az első részben csak irányítja a cselekményt, amelyet a többi szereplő illusztrál. A második történetben a Mesélő rövid monológot tart, elmondja, ez az első alkalom, hogy arról beszél, édesanyja hogyan lett öngyilkos. Ezzel a rövid beszámolóval hirtelen véget ért az előadás, nem simította el, így a szereplő fájdalmának lenyomatával maradtam, amelyet önkéntelenül is a saját tapasztalataimmal kötöttem össze.
avramLaura
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése