Én–Te–Ő(rült)
Őrültet játszani talán pont olyan könnyű, mint amilyen nehéz. Figyelembe véve, hogy kicsit mindenki (nagyon) őrült, embert próbáló lehet elhitetni velünk, hogy Popriscsin más, mint mi. Vagyis hogy épp ugyanolyan: őrülten „normális” vagy csak simán és „normálisan” őrült. Valahol eközött a két megfoghatatlan állapot közt egyensúlyozik Viola Gábor és Tom Dugdale, a rendező. És ugyanígy a néző is, attól függően, hogy hol van őrültségének „határa”.
Az őrültségnek is megvannak a különböző „fokozatai”, intenzitása, és az előadás ritmusára is tekintettel kell lenni, nem szöszmötölheti, pörögheti vagy őrjöngheti végig Viola az előadást. És nem is teszi azt: eszik, beszél, énekel, olvas, mászkál, zongorázik, képzeleg és cselekszik. Egyszerre és felváltva. Csak úgy, a négy fal között, magában (és persze nekünk).
Popriscsin egyedül van, magányos és ezt a magányt mi nézők sem törjük meg jelenlétünkkel. Az áhított nő, a főnök lánya megtörhetné, de az előadásban egy fikarcnyi lehetőség sem látszik erre. Kántor Melinda (Sophie) balerinaként „véletlenül” megsimogatja őrültünk fejét. Talán ez a legszebb jelenet az előadásban, kettejük apró kis gesztusai nagyon sokat mondanak szeretetről, hiányról, emberről és őrültről. A másik feszültségteljes és izgalmas pillanat a (majdnem) záró jelenet, mikor Popriscsin nyolcadik Ferdinánd spanyol király szerepében tetszeleg. A nevetségesség mellett érezzük a tétjét a jelenetnek, annak, hogy a külvilág is szemtanúja ennek az „abnormalitásnak”, ami szeretett őrültünk fejében zajlik. Mert egész addig nem igazán konfliktus a konfliktus, amíg a négy fal közt „viselkedik” és csak magát szórakoztatja és foglalja le őrültségeivel.
Egész addig akármelyikünk lehetne.
demeterKata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése