Egy bolond százat csinál
Gogol Egy őrült naplója című művének monodrámai jellege meglehetősen sok kérdést vethet fel színpadra alkalmazói számára. A rendezői üzenetről, a térről, játékstílusról stb. meghozott döntések ingoványossá tehetnek egy egyszereplős előadást. „Monodrámát” rendezni és játszani egyaránt merész vállalkozás, hiszen egy személynek is ugyanolyan energikusan fenn kell tartania a néző figyelmét, mint tíznek.
Az előadás látványelemei egységes miliőt alkotnak (Carmecita Brojboiu, Tom Dugdale). Játéktérként a terem több pontját is használják. Az első és utolsó ilyen hely a Tranzit Ház hangsúlyos ablaksora. Míg szereplőnk az előadás elején az egyik ilyen ablakban ül, a végén konkrétan kiszedi az ablakot a helyéről, odaáll a megnyitott réshez (talán öngyilkossági kísérlet...), majd visszamegy tapsrendre. A tér másik hangsúlyos pontja egy emelvény, szélén kis asztal, asztalon leves, kanál. E kis színpad három oldalán helyezkedik el a nézőtér, frontálisan több székkel, míg kétoldalt alig néhánnyal. Az emelvény negyedik oldala felől egy fehér ajtón át jár-kel Sophie (Kántor Melinda). Sajnos ez az oldal kevésbé látható, így kevésbé érzékletesek az ott zajló jelenetek. A tér másik pontja a nagy fekete zongora, melyet összesen kétszer, zenéléskor, énekléskor használ a szereplő, ezért kicsit „öncélú” díszletelemnek tűnik. A konkrét őrület helye a nézők mögött van. A koncepción belül jó választás, mert a Tranzit Házhoz tartozó, két lépcsőfokos emelvény, és a szintén ott lévő piros függönyös falfestmény felerősíti az álkirályi-színházi pillanatot. A kellékek és jelmezek is finoman alakulnak a játékhoz.
Látványos és működő döntés Sophie behozatala, illetve az is, hogy az egyébként gyermeki testű Kántor Melinda erősen sminkelt arca idősebbnek hat, és így groteszk összkép alakul ki, álomszerűvé válik. Szép, ahogyan Sophie eltűnése után Popriscsin (Viola Gábor) ott téblábol, várakozik, vágyakozik az ajtó körül. Nagy kár, hogy ez csak akkor egyszer történik meg, és nem viszik végig az egész előadáson, mert így elhanyagolhatóvá válik az erős vágy, mely kitölthetné a rendező által szándékolt ürességet. Néhány apróbb mozzanatot kivéve, olyan ez az ember, mintha remekül elszórakoztatná magát, és nem jön létre az „üresség”.
Ebben a több „stációból” álló tér sem segít – melyet nem stációkként használnak, hiszen akkor meghatározottabb útvonalon mozogna a szereplő –, mert a monodrámát mindig felszabdalja ez a fajta sűrű helyváltoztatás. Inkább kizökkentő és kevésbé erős ívű lesz a játék, mint követhető és élvezhető. Nem jön létre az otthontalanság érzése sem, hiszen a szereplő meglehetős tudatossággal megy át a tér egyik pontjából a másikba, még a koronáról is tudja, hogy hol a helye.
Az előadás ritmusát tovább szabdalja a sűrű zenehasználat, de ezekből is leginkább az élő dalok, melyek sajnos gyönyörűen csengő hangon énekelve is az előadás többi részétől elütőnek, gyakran hosszúnak tűnnek. (Ezt a furcsa akadozást erősítik az éles váltásokkal működtetett fények is.)
Popriscsin kedvesen és visszafogottan lép interakcióba a közönséggel, ami máris hasonló kedves nézést vált ki belőlünk, de ez elvesz a rendező által megfogalmazott kiábrándító nagyváros miliőjéből – ami az ablakon kikiabálós részeknél jön létre a legtisztábban. Ha eleinte a nézőket inkább figyelné (véleményünk szerint így kezdeti élénksége is jobban kihasználható), akkor a közönség megfordításánál már egészen konkrétan, „királyként” parancsolhatna, ez megerősítené a szereplő világgal szembeni szorongását. Többek között felerősíthetné a székeikkel forgó közönség „egy bolond százat csinál” érzetét is. Ez tulajdonképpen így is létrejön, ami egy nagyon kényelmetlen, de összességében fontos momentuma az előadásnak.
Viola Gábor játéka szabdaltsága ellenére is nagyon energikus, jelenléte követhető. Szerény tapasztalatunk mégis azt mutatja, hogy monodrámák esetében a kevesebb az több, mert tisztább folyamat és kiesések nélküli követhetőség az eredménye.
vargyasMárta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése