Beszélgetés a messziről érkezettekkel
Már az első öt percben világossá vált – miközben Visky András a gyönyörű hangzású héber nyelvről, a Tranzit Ház zsidó jellegéről, a Kaddis egy meg nem született gyermekért dramatizálásáról és rendezéséről beszélt, meg arról, hogy milyen felemelő érzés számára mellettük ülni –, hogy ezek a zsidók nem azok a zsidók. Ők a jelenben élnek.
Az alkotók nem nagyon meséltek konkrétumokat a munkafolyamatról, ehhez a kérdéskörhöz a rendezőn kívül mindenki egy kicsit érzelmileg viszonyult, és metaforikusan válaszolt. Az apát játszó Aharon Almog egy közösen játszott zeneműhöz hasonlította munkájukat, melybe mindenkinek be kell vinnie a saját ritmusát. Számára a legnehezebb az egy térben történő állandó helyszínváltoztatás volt, sokat kellett erről beszélniük, míg végül megtalálta, el tudta fogadni ezt az elképzelést. Ez nem egy szabályos darab, a regényekből kiválasztottak részeket, képeket, monológokat, és azokat tették egymás mellé, ez volt nagy hatással a tér szerkezetének ötletére is. A másik fontos ok, hogy többnyire a Moszkvából oda is áramlott realizmus a színjátszásuk alapja, rendezőjük is ukrán származású, és különösen meghatározóak számára Sztanyiszlavszkij elképzelései. Hanan Snir rendező most mégis több brechti elemre építette előadását.
Izraelt egyébként az emigrációk országának nevezték: tizenkilenc színészből álló társulatuk nagy része nem Izraelben született. Mégis mindannyian a Habima Nemzeti Színház tagjai. Repertoárjuk is nagyon színes, bármilyen stílusú előadást szívesen játszanak, keleti és nyugati szövegeket is bemutatnak. Az izraeli ember nagyon nyitott, nem okoz problémát számára az a fajta szexualitás, ami az előadásban megjelent (főként a fiú apja és a lány viszonyára gondoltak). A fiú problémája nagyon élő téma Izraelben. Szinte minden fiatal menekül valami elől, de lehet, hogy egyszerűen csak magukat keresik. Nem igazán vannak nagy színésznevelő egyetemeik, csak kisebb iskoláik, de azok száma is elenyésző. Ráadásul nem tartják túl hasznosnak ezeket az intézményeket, mert vagy az elméletre vagy a gyakorlatra fektetik a hangsúlyt, de egyiket sem csinálják elég intenzíven.
A beszélgetés kevéssé szólt az előadásról, annak ellenére, hogy Visky András újra és újra megpróbálta arra terelni a témát. De az eleinte visszafogott, a padló repedéseit egyre laposabb pillantásokkal kémlelő izraeli színészek, amint kezük elérte a mikrofont, felélénkültek, és egyre több személyes történetet szerettek volna megosztani a hallgatósággal. (Talán az előadás legfiatalabb színészét kivéve, akinek feje folyamatosan küzdött a szörnyű gravitációval.)
vargyasMárta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése