„Térben és időben élünk.” Mint mindig
A szakmai beszélgetések kiérdemelt mottója lehetne Visky András vissza-vissza térő mondata. A mai, utolsó találkozás is hosszasra sikeredett. Két előadás megbeszélése és egy nagyon gyors könyvismertető.
Novarina „fényember” és szó-képzőművész, színháza olyan, mint a kubizmus a festészetben: egy szétszedett embert rak össze a saját darabjaiból, de teljesen összevissza. – rakták össze ma közösen a debreceni társulat tagjai a „definíciót”. A beszélgetés az adaptáció, a nyelv, a szöveg, a fordítás, az érdekes munkafolyamat és a nézők reakciói körül tapogatózott.
Nagyon örültem, hogy a debreceni társulat minden görcsösségtől mentesen tudott arról beszélni, hogy sokan kivonultak előadásukról. Az, hogy sokaknak nem jött be ez a furcsa forma nem kisebbíti az ő érdemüket. Annyira jó volt látni, hogy végre valaki normálisan viszonyul a közönséghez, nem félnek és nem ítélkeznek a nézők fölött, és mégis figyelembe veszik őket. A munkafolyamat alatt többször felmerült az a probléma, hogy vajon mennyire lesz érthető a nézők számára ez a szöveg, amitől a színészek is hosszú ideig ki voltak borulva. Ennek picit ellentmond az egyik szereplő: „Attól a ponttól tudom jól játszani, amióta nem foglalkozom a nézővel.” De a cél végül is közös, azzal, hogy jól tudja játszni, lehet, hogy több jut el a nézőig ebből az „érthetetlen gesztusszövegből”. Nekik játszani kell (csodálatra méltó ez a magabiztosság és kitartás), a cél az, hogy legalább egy néző maradjon még előadás végén a nézőtéren. Ha egy is marad, az már jó. A félelmeikkel ellentétben az itteni közönség nagyja jól fogadta ezt a pörgő kavalkádot. „Egy előadásban játszunk, de mégsem ugyanazt, mindenki a saját fonalából köt be egy gondolatot a nagy egészbe.”
Aztán Doina Modola szépen és hosszasan összegzett, de ezt egy (fel-nem-tett) kérdésnek álcázta.
A Ruins True Beckett Lessness című szövegére alapoz, ehhez kapcsolódnak a többi művében megjelenő eszközök, Shahrokh Yadegari zenéje, mozgás és a becketti „élet-”érzés. Az előadás folyton változik, vannak rögzített, ugyanakkor improvizatív részei is. A beszélgetés „behind the scenes” problémákat taglalt, sok mindent megtudtunk az előadásról, ami nem föltétlenül volt érthető az előadás láttán. Tompa Gábor szerint a záró jelenet az, ami visszamenőleg megérteti velünk az előadást.
A résztvevőknek érdekes útkeresés volt a próbafolyamat, mindannyian ezt emelték ki. A végeredményről szinte alig esett szó.
Páran kérdésnek álcázva villogtatták hozzáértésüket, de a közönség részéről semmi érdemleges nem hangzott el (kivéve talán Tompa Eszter álmát, ami nem igazán kapott figyelmet). Doina Modola ismét lelkesen összegezte a beszélgetést, most már mindenféle álcázás nélkül.
A találkozót egy gyors könyvismertetés zárta. A Kolozsvári Állami Magyar Színház elmúlt 20 évének 134 bemutatóját listázza. Egyfajta katalógus, „modernista designnal”. Salat-Zakariás Erzsébet, a könyv összeállítója szólt pár szót a munkáról („Tied a szó, mienk a könyv” – Visky András). Az emlékezet rövid, a színháztörténet hosszú, de a számok magukért beszélnek – zárta ugyancsak Visky.
demeterKata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése