Hány óra van... a workshopon (6.) – avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Pontosság fél egészség / Reggel fél kilenc

Mikor bevágódtam a workshopos terembe másodmagammal (kezdés után tíz perccel – igen, Panna, ez az a pont, ahol beköptelek...), szóval már javában folyt a tenger. Azaz a beszélgetés az izraeli Habima színház Ugyanaz a tenger című előadásáról. (Igazán elvárná az ember színházi berkekben, hogy késsenek a dolgok, de Pavis nem inkadrálódik ebbe a késős társadalomba.) Ha figyelembe vesszük, hogy a franciák sértésnek veszik a késést, lassan a fél workshopos brigáddal szóba se kéne álljon. Bőven érkeztek még utánunk is. (Ez az a pont, ahol enyhítem a magunk „bűnét”.)

Adaptáció, a „megszokottól” eltérő történetmesélés, egyetemesen közérthetőség, a narrátor (egyfajta Kantor a színpadon), framing design, párhuzamos narratíva, generációk közti konfliktus, a szöveg „kiállítása”, Amos Oz, aki áldozat íróként, magánemberként és áldozat szereplőként is, sajátos játékszabályok, könnyedség – körülbelül ezekkel a szavakkal lehetne összefoglalni a felmerülő problémákat, kérdéseket.

A mai workshop a párviadalokról szólt. Zenkő az egyik román kollégával, Monica Olivia Greceával mondott ellent azzal kapcsolatban, hogy miért is vázolták fel előadás előtt szóban a történetet. Mert valójában nem is a történet a fontos, vagy mert alulértékelték a közönséget? Pavis, aki nem igazán szokott (legalábbis ebben a pár napban) konkrét állást foglalni ilyen kérdésekben, valahogy mégis Zenkő és az alkotók pártját fogta: nem a  közönség a hülye, hanem az előadás nem redukálódik a történetre, így nem „lőtte le” a rendező a poént.

A másik „párharc” két „külsős” közt dúlt. Ştefana Pop Curşeu és megeredt nyelvű román társa, akik csak erre az alkalomra vetődtek be workshopra, vérre menően osztották a posztdramatikus színházat előre meg hátra, Pavis végül közéjük ugrott és leállította a vérengzést. (Mindezt persze képletesen, de így izgalmasabban hangzik.) 

Alexandra Sofoneának szemmel láthatóan nem jött be az előadás: gyerekesnek és banálisnak találta, a tömegmédia jutott eszébe róla, mondjuk egy idejét múlt tinisorozat. Bár a többség védeni próbálta az izraelieket, a rendezőis lány rendíthetetlen volt véleményében. Elfogadtuk – ráhagytuk.
                     

Mikor Pavis felhozta az előadás és a társulat kulturális és történelmi hátterét, nagyot néztem. Nem lehet zsidó előadást nézni úgy, hogy eltekintsünk attól, hogy ők zsidók? Szerencsére a szakmai beszélgetésen a társulat minden hasonló kérdés elől kitért. Egyértelmű, hogy számukra semmi köze egymáshoz a kettőnek, de reméltem, hogy az előadás milyenségéből ez mindenkinek egyértelmű. Sajnos nem. Sokan arra vártak, hogy ilyesfajta, „zsidócentrikus” kuriózum lesz az előadás, de tévedtek. És úgy kell nekik.

demeterKata