Összefoglalás
A workshop utolsó napján röviden megbeszéltünk két előadást, majd összefoglaltuk az eddig tanultakat.
A Ruins True-ról való beszélgetés elején Pavis kijelentette, hogy ő csak egy technikus, aki elemez, nem mondhatja meg, jó-e egy előadás. Azt viszont elmondta, hogy Beckettet csak bizonyos elemekben fedezte fel, olyanokban, mint a cipő vagy a tolószék. A szöveg (vers) nem kötődött annyira a mozgáshoz, ezért csak igazolni próbálta azt, hogy Beckett ihlette az előadást. Az előadásban felfedezhetőek történettöredékek, banális szerelmi sztorik, veszekedés, kibékülés, de végig homályos marad. Az egyre hangosabb és dinamikusabb zene vezeti a történetet, és emiatt a történések is felgyorsulnak, de egy idő után már túl gyorsak ahhoz, hogy a néző időt találjon a megfejtésre. Az is elhangzott, hogy a gesztusok absztraktak, a táncosok csak azért mozognak, hogy mozogjanak, ebből a szempontból inkább táncnak nevezhető ez a mozgás. Néha anarchikusan hat, mert minden táncos külön mozog, a saját dolgával foglalkozik. A mozgás impulzusokhoz hasonlított, a szereplők mindegyre törekedtek valamire, de nem igazán értek el semmit. Harcoltak, de ki ellen? Ellenálltak, de mi ellen? Pavis az előadásban használt vedret (angolul bucket) Beckett nevéhez kötötte.
Aztán áttértünk a Képzeletbeli operettre. Megjegyezte, hogy általában nem szereti a Novarina-előadásokat, de a debrecenieké nem volt olyan rossz. Talán azért, mert magyarul volt, és emiatt nem kellett a szöveg értelmetlenségével törődnie. Azért volt sikeres az előadás, mert a színészek sem törődtek az értelemmel, csak végezték a dolgukat, meggyőződéssel énekeltek, mozogtak. Egy szórakoztató előadást láthattunk egy buta történettel. Ilyenek az operettek is. Amikor a néző már tudja, hogy nem kell mélyebb értelmet keresni, élvezni tudja.
Ezt követően összefoglaltuk, hogy miről volt szó a workshop alatt. Legtöbbet a mise-en-scène-ről beszéltünk, amit minden előadás kapcsán megemlítettünk. Néha koreográfia néven, máskor meg a Deleuze-féle ’diszpozíció’ terminust használva, de a legjobb szó a mise-en-scène. Mindig figyelni kell arra, hogy az előadás hová helyezi a nézőt, a történeten kívül vagyunk, mint A játszma végében vagy belül, mint a Vacation from Historyben. Pavis ezen a ponton felhívta a figyelmünket arra, hogy a néző nem olyan fontos, mint gondoljuk, a színész és maga az előadás a fontosabb. Yves Michaud-t említette, aki szerint a művészet gáz halmazállapotú lett, már láthatatlan, így nem is lehet elemezni. Pavis ezzel ellentétben úgy gondolja, a művészet mindig valaminek a reprezentációja, tehát látszik, és ha látható, akkor elemezni kell. Az ilyen gázszerű előadások megközelítéséhez a fenomenológiát ajánlotta, és megemlített néhány szerzőt. Ha színházat elemzünk, fontos a testről is beszélni, de csak akkor érthetjük meg igazán, ha mi is olyanok vagyunk, mint a test, amit látunk. A mozgást meg akkor érhetjük, ha elképzeljük, hogy mi végezzük azt a mozgást. Pavis szerint a színháznak van egy fesztivalizációs tendenciája, vagyis a fesztiválokon már lassan csak szakmabeliekből áll a közönség, a színháziak maguknak csinálnak színházat. Az életben már nincsenek közösségek, nincs vallási, családi vagy etnikai közösség, és a nézőtéren sem alakul már ki a közösség. Itt, Kolozsváron nem ezt érezte, itt mintha az emberek ragaszkodnának a közösséghez, ehhez a multikulturális, többnyelvű közösséghez, melynek tagjai.
Amikor nekiállunk elemezni egy előadást, először próbáljuk objektivizálni az érzéseinket, majd összerakni és értelmezni, amit láttunk. Az elemzés abban segít, hogy emlékezetünkbe véssük az előadást, egyfajta maketté formáljuk a fejünkben. A beszéd viszont gyakran megöli a színház vizualitását, emiatt próbáljuk meg térben lerajzolni a magunk számára, mozgás segítségével összefoglalni az egész előadást. Ezt ki is próbáltuk lezárásként, ki-ki az általa kiválasztott előadást.
avramLaura
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése