Ruins True
A színfalak redőzött szürke vászonnal vannak bevonva. A színen kétágú létra és tolószék, továbbá tárgyak: egy pár bakancs, veder, kalapács. Mind szerephez jutnak a színpadi játékban.
Mozgás-művészetet látunk. Megelevenedik az élettelenül fekvő nő, a létra tetején tehetetlenül elnyúlt férfi, később a tolószékben ülő, lepellel letakart második nő is. Mozdulataik a modern tánc-művészet kifejező erejét kiaknázva olyan drámai kompozícióvá állnak össze, amely mindvégig nyugtalanító, rejtélyes, minden részletében kidolgozott jelentés felé mutat. Mi ez a jelentés?
Az előadást szinte kezdettől végig zenei hangok kísérik: érdes, száraz zörej, könnyedebb, szinte melodikus vagy kellemesen ütemes zene. A szótlanul zajló mozgás vége felé angol nyelven felhangzik Samuel Beckett néhány mondata. Fogalmi olvasatként mintegy rávetülnek a test-beszédre: a becketti világ komor szólamai a rejtélyes látvány jelentésének lehetséges feloldásaként borulnak az előadásra.
Azonban a mozgó testek látványa maga is jelentéses. Anélkül, hogy tiszta fogalmi megfelelőkre lehetne fordítani, a mozgás három emberi lény helyét jeleníti meg a létezésben. Talán történetüket is, bár mozgásukban nem könnyű egyértelműen kirajzolódó történetet felfedezni. Szakaszok vagy epizódok vannak ugyan az előadásban, noha azt nem tagolják éles szünetek. A néző érzékelése ilyenformán öt vagy hat szakaszt különít el. A testek előbb teljesen önállóan, egymásról tudomást nem véve pörögnek, forognak a színen, mintha valami kapkodó, kilátástalan keresés hajtaná őket. Utóbb felfedezik egymást, közösen, párosan összefonódva járják táncukat, mint akik egymásban találják meg a keresett értelmet. Egy újabb színben ellenségesen egymásnak feszülnek, majd mozdulataik, tevés-vevésük amolyan hasznos együttműködés érzetét kelti, hogy azután újra konfliktust sugalljon száguldó hármasuk. Ezen epizódok végeztével az előadás visszatér a nyitó-jelenethez, majd rövidesen a befejezés képsorai következnek. A színen megjelenik egy kisfiú, ő irányítja egy képernyő előtt a színpad fény-játékát. A sötétben lángok csapnak fel, a szereplők mozdulatlanul követik az ijesztő jelenést. Végül a szín hátterében, egymáshoz közel megállnak, a férfi a létra mögül keresztet formázva széttárja két karját.
Ha egyszerűen mozgás-gyakorlatok jól megtervezett, kivételes művészettel előadott sorozatának tekintem, akkor az előadás gyönyörű etűd az emberi test kifejező erejéről. Ha az epizódok sorát a becketti világ látványszerű fordításaként fogom fel, akkor az első szó a határozott elismerésé: azt, ami az írói szövegben nyelvi voltánál fogva konkrét és kijelentő, a test-mozgás látványa az elvontság egyszerre légiesebb és rettentőbb élményévé változtatja. A megnyugvást alig ismerő, alapvetően reménytelen, kietlen világ szótlanul ijesztőbb, mint emberi szótól kísérten, legyen az a beszéd mégoly töredezett, fájdalmas, kiüresedett is.
Ha az előadás végén fellobbanó lángok a végítélet eseményével keretezik a látottakat, akkor a szereplők olyan történet részeseiként értelmezhetők, amely az emberi létet a Biblia szövegének perspektívájába állítja. Az ember szenvedésre ítéltetett bűneiért, és lángokban kell végül megtisztulnia. Ez több, radikálisabb még a reménytől megfosztott, végromlásra ítélt világ becketti víziójánál is, mivel hozzáadja a prófétai szó apokaliptikus jóslatát. Azt szűri ki első számú világértelmezésként a történelmi pillanatból, amelyben élünk, ami abban évtizedek óta folyamatosan jelen van, sőt, az emberiség bizonyos hányada számára a meghatározó életérzések egyike. Magán viseli a 20. század pusztításainak bélyegét, mindazon fenyegetések tudatával tetézve, amelyek azóta is nyomasztóan körülveszik korunk emberét.
Ez az életérzés ugyanakkor nem háríthatja el a kérdést: beledermed-e az emberiség a történelem 20. századi tapasztalatába? Azt kell-e szüntelenül látnunk, ha előre tekintünk? Kötelező-e a földgolyóra kiterjedő emberiség jövőjének látomását a nyugati (keresztény) civilizáció válság-tudatára szűkíteni? A bibliai Lót felesége, mint ismeretes, hátrafordult és sóbálvánnyá változott. Ez is a Szentírás tanítása. Az emberiség számára az, ami előtte áll, mindig más, mint ami mögötte tornyosul. Ez akkor is így van, ha éppen nem a történelmi optimizmus korát éljük.
horváthAndor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése