Hány óra van... a színpadon (17.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Egy másik világ

A másik világ nagyon tiszta, egyszerű dologról szól: a meséről és a fantáziálás öröméről. Fellép egy ember a színpadra, beszélni kezd, és egyszer csak, kit korábban, kit később, magával ragad minket, hogy a Holdra repítsen. Látjuk, oda elkerülni azért nem olyan egyszerű, elsőre Kanadában landol kalandorunk, mintha a mesélő önmagát bátorítaná, hogy igenis, képes felstartolni a képzelet világába. 

Már csak az a kérdés, engedjük-e magunkat elragadni – hiszen a történet típusa ismerős, a dramaturgia kiszámítható... Át tudjuk-e állítani az ingerküszöbünket egy másfajta recepcióra, tudunk-e apró színpadi gesztusoknak örülni, megelégszünk-e a visszafogottsággal. Mert amit látunk, formanyelvi szempontból is egy másik világ. A barokk színház éjszakája köszönt ránk, gyertyák világítják meg a színpadot, két zenész muzsikál, és Benjamine Lazare csak saját színészi eszközeire, gondosan kimunkált hangjára, gesztikájára hagyatkozik. A történetmondásból csak minimális jelzésekkel lép át a megjelenítés színpadi akcióiba. Néha felvillantja a bábozás vagy a zenészekkel való interakció lehetőségét – akár többször is használhatná ezeket. A mély színpadi sötétség, az eszköztelenség (a mesélés dominanciája) a nézőt saját képzeletéhez fordítja vissza. A néző vagy él ezzel, és elkezdi pörgetni magában a mesét, vagy pampog egyet, és felnőtt módon kikéri magának.

Persze nem egyszerűen a néző döntésén múlik, hogy belép-e a játékba. Az atmoszferikus előadásnak megvannak a maga nehézségei. Közel két órán keresztül lehetetlen ugyanolyan figyelemmel és örömmel visszatérni a gyakorlatilag változatlan színpadképhez. Talán a színész és a közönség közti kommunikáció a műfaj kulcsa, hiszen ha nem színpadi akció vezeti a figyelmet, akkor a kiáradó személyiségnek kell ezt megtennie. Nem gondolom, hogy Benjamine Lazare ezzel  a képességgel nem rendelkezik, de elsősorban mégis a forma tökéletességére figyel.
vargaAnikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése