Más hangok, más színházak – Vacation from History
A Tranzit Ház decemberben, lapos novemberi fények és márciusi fű. Kiválasztódás, ki jut be és ki nem, kinek van jegye és kinek nincs? Első sorompó. Aztán azok közül, akiknek nincs jegyük, kik lesznek a kiválasztottak, akik mégis bejutnak. Második sorompó. A kettős szűrő nagyon komolyan működik, számolják a letépett jegyeket, 23 meg kettő meg három. Csoda történt, bent vagyok. Korai öröm. Ez még az előszoba. Ismételt várakozás, ülünk kispadon. Megnyugtatnak, hogy semmit sem kell értenünk abból, ami történni fog. Azért egy kis angol nyelvtudás mégsem árt. Várakozás. Jön egy színész, kiválaszt egy nézőt, és átvezeti egy sötét terembe. Jön egy másik, ugyanazt teszi. Mi alapján választ, szőkét, vagy azt, aki a legtöbbet beszél, esetleg listájuk van? Erre utolsó percig sem jövök rá. Mindenki vérmérséklete szerint reagál, ki nevetgél, ki hagyatkozik, egy-egy utolsó telefonhívás... Ki tudhatja? Az ismeretlen helyzet diszkrét bája. A maradék jobb híján barátkozik és latolgat, mi is fog történni? Mindenkit vittek. Engem nem. Egyedül ülök a váróban, a vidám hangulat szertefoszlott. Bámulok ki a szürke ablakon és nézem a még szürkébb Szamos-partot. Megint nem feleltem meg valamilyen ismeretlen kritériumnak. A pár perc így egyedül már óráknak tűnik. Aztán megjön az egyik színész, nyugodtan és szabatosan megnyugtat, hogy hosszasan fogunk beszélgetni, mert elszámolták magukat, mégsem fogok bejutni az előadásra, de ő velem marad. Megnyugszom, hogy visszakerülök életem szokásos térfelére, a peches emberek közé. Aztán mégsem, mert végül bejutok, kapok egy pótszéket. (Vagyis pótágyat). Takaró, párna és eligazítás, hogy csakis szép dolgokra gondoljak.
Maga a helyzet egyáltalán nem megnyugtató, bár a színészek gondoskodóak. Fekvés, cipőtlenség, repdeső függönyök, motoszkáló emberek, minden lebeg és zizeg. Jó meleg a takaró, lehet, hogy elalszom ? Rendezői szándék? A nézők kollektív elaltatása, valamilyen régimódi bölcsődében alkalmazott módszer mintájára? Mert az újabbakban már van más alternatíva. De figyelnek, s ha valaki renitens, azt szelíden, ámbár határozottan fekvésre bírják. Fehér minden, még a gerendázat is, a hangok lassan és szűrten, foszlányokban jutnak felénk. Valaki csoszog, veszekednek, nevetgélnek, a folyosón végigpattog egy számomra nagy, kövér, pöttyös, kissé megpuhult gumilabda. Vizek,csobogások, léptek, illatok. A fehér függönyre vetülő árnyak mindent felnagyítanak. És a nyugalom ellenére mindenen végigvonul a sejtelmes gyanakvás, a kiszámíthatatlanság, valami baljós fuvallat. A hálóterem békéjét megtöri a középen elhelyezett asztal négy székkel. Egy vendégeket váró pár, egy kétségbeesett, kínosan nehézkes vallomásféle, türelmes vallatásba burkolt agresszivitás, egy rejtélyes telefonhívás, dulakodás, zokogó asszony. Az egyetlen fogódzó a történetben a maffia és a közös üzlet. De amennyire kibogozhatatlan és érdektelen a történet, annál pontosabban és fenyegetőbben rajzolódnak ki a megfeszülő érzések. Mindez testközelben, az ágyam mellett, előtt, körül. Igyekszem nagyon kicsire összekucorodni, ha lehet, teljesen észrevétlenné lenni, bocsánat, itt sem vagyok, nem láttam semmit. Közben minden ágy körül motoszkálás, kiszűrődő beszédfoszlányok. Először egy végletekig kimerült anya fekszik mellém a padlóra, és monológjában sóhajtozva panaszkodik. Szerencsére tudomást sem vesz rólam. Aztán egy újabb alak négykézláb közeledik felém, a zokniját keresi. Nem, ebben most igazán nem tudok segíteni. Kedvesen felajánlja, ha bármi gondom van a sötétben, világít a telefonjával. Megnyugtató tudat.
Egy fesztelenül átöltöző fiú felolvassa a szövegét, amelyben felsorolja mindazt, ami számára fontos, de lehet, hogy valójában egy horvát avatgárd költő végrendeletét.
Az előadás végén elhangzó szövegfolyam felerősíti az álom és a halál eddig is sejtetett párhuzamát. Egy fülhallgatónkba beszélő női hang kedvesen a két állapot közti szűk mezsgyét taglalja nekünk.
Próbálom racionálisan végiggondolni, mit is mondott az engem bevezető színész. Hogy ne próbáljak semmit megérteni. Kipipálva, ez eddig bejött. De nincs hiányérzetem. Az előadás a szokatlanságával a meglepetés erejével hat, bár semmiképpen nem sokkoló,vagy revelatív. Sejtelmes szubjektív szabadság élményét adja. Valahány alvó, annyi történet. Valahány alvó, annyi perspektíva. A vízszintes állapot adta kiszolgáltatottság néha azért sóvárgással tölt el egy klasszikus puha bársonyszék vagy egy-két színházi közhely után, amibe jó lenne kapaszkodni, már egy színpadra beépített nézőtér is egészen otthonosan hatna…
Bár a műsorfüzetben Kafka novellája említődik, valahogy számomra sokkal inkább az emlékezést elindító Madeleine sütemény, vagy Truman Capote nyomán „más hangok, más színházak” jutnak az eszembe.
szebeniZsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése