Hány óra van... a színpadon (7.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

A játszma végé-ről

Bóta Gábor: A horvát előadással ellentétben A játszma végé-n eszem ágában sem volt elaludni, pedig itt is halkság van, félhomály, nagyon apró rezdülések, ami, ha akarom, kiskamara színpadra lenne való, mégis, a nagyterem ellenére, az elejétől a végéig lenyűgözött. Lupa előadása sok tekintetben nagy előadás, sőt, zseniális előadás, csupa egészen kiváló színésszel, akinek a kisujja rezdülése, egy apró fintora is fajsúlyos és jelentőségteli. Végig pontosan tudták ezt a becketti őrületet, ezt az eszelős, letaglózó világvégét. Közben Beckett azért mégiscsak huncut, mert nagy humanista is, és a humánum együtt volt ezzel a végítélettel, a röhögés az eszelős fájdalommal. Engem elejétől a végéig lenyűgözött.

Sándor Balázs: Az elején úgy tűnt, hogy a színészeknek kirobbanásaik lesznek, ahol megmutatják majd az intenzív jelenlétüket. Végül érzékenyen érintett az öregek kipattanása a dobozkákból és a tengerpartról "bejött" homok.

Váta Loránd: Nagyon-nagyon tetszett. Egyrészt mert ezek a Beckett-szövegek olyan szigorúan megírt partitúrák, hogy egy rendező számára mindig nagy felelősségvállalás nekiugrani egy ilyen kalandnak. A Beckett-szövegeket olvasva, vagyis a partitúrát kézben tartva arra jutunk, hogy ezt nem lehet másképp megcsinálni, csak úgy, ahogy ide le van írva. De a díszlet, a látványvilág is szép volt. Ezen kívül megragadott, ahogy a színészek emberközelbe hozták ezt a történetet –azt hiszem, mindig ez a legnagyobb feladat, amikor Beckettet játszanak. Pár évvel ezelőtt, 2005-ben csináltuk Tompa Gáborral a Godot-ra várvát, és annak is az volt az egyik legnagyobb erénye, hogy emberközelbe hozta a történetet. Ezek látszólag nem népszerű, könnyű történetek, nem olyanok, ami könnyen adnák magukat, mégis nagyon széles közönséghez tudnak szólni. Az akkori Godot-ra várvá-nk is ezért volt izgalmas, hogy diákközönségtől elkezdve nyugdíjas közönségen át nagyon sokféle korú és ízlésű emberig bárkit meg tudtunk szólítani. A mai előadáson ugyanezt éreztem: szereti a közönség.

Visky Andrej: Számomra a csend előadása volt. Voltak pillanatok, amikor egy kicsit elkezdett zavarni, de a végére nagyon szép lett ez a csend.


egy dizájner: Az előadás számomra egy érdekesség, és ennyi. Kicsit messze ültem... A Godard-os filmek jutnak eszembe róla, ott is távolról szemlélsz mindent, vagyis nem tudod beleélni magad a történetbe. Emiatt nekem egy kicsit nem, nem... Inkább filmnéző vagyok, mint színháznéző, és nem jött át nekem annyira... nem szerettem.

Bogdán Zsolt: Pontosan tizenegy évvel ezelőtt mi is játszottuk A játszma végét. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert éppen a főpróba közben született meg a fiam, Farkas.  Az előbb kérdezte a feleségem, Réka, hogy körülbelül mikor kaptad a hírt? Én Clov-t játszottam. Az utolsó bejövetelem előtt volt, hogy megszületett Farkas, megtudtam, és akkor jött az a rész, hogy: – Mit látsz? – Egy gyereket. – Mit csinál? – A köldökét nézi.
Ez az előadás szép volt, de teljesen más, mint a mienk volt. Ennek az előadásnak a fényében még inkább előhívódik az az előadás. Arra csodálkoztam rá most, hogy annak idején milyen remek kollégákkal játszottam. Nagyon hiányzik Bandi bácsi (Csíky Bandi). Egy ilyen távlatból lát rá az ember, hogy amit csinált, nem volt rossz. Most is visszaemlékszem hangsúlyokra, a magyar szövegre.
Ez a mai jó előadás, más előadás. Ez is élő ma, az is élő volt nagyon.

kérdezett hausmannCecília
Fotók: Biró István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése