Hány óra van... a színpadon (1.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?


Dzsesszre fel!  

Tegnap este sokaktól hallottam, hogy dzsesszkoncertet nem túl jó ötlet színházba szervezni. Az ilyen jellegű koncertek kocsmába valók; mindenképp kisebb térbe, ahol kortyolgatni lehet közben, ahol közelebbről megfigyelhetjük a művészeket, a zenét, a mozdulatokat, ahol mi is, mint hallgatók közvetlenebbül reagálhatunk, kifejezhetjük tetszésünket; vagy ahol csupán „hangsúlyosan” (természetesen késve) megjelenhetünk. Az idei Interferenciák Fesztivál megnyitó estjét a New Yorkból érkezett Elevation dzsessz-együttes tette különlegessé. Nagy lendületet kaptunk a ránk váró napokra. Zsebre kell vágni, s minden nap egy-egy csipetnyit újraízlelni belőle. Beszámolóm erről szólna: mit jelentett színházban, nagyszínpadon hallgatni/látni a zenét. 




 Néhányan cseverésztek, az első sorban ülők feje a ritmusra hullámzott, itt-ott összebújó szerelmespárok ültek, s mindegyre kurjongatások szakadoztak fel a közönségből. Lehet, hogy egy dzsesszkoncert hangulata sokkal inkább otthonra lel egy barátságos lokálban, de én azt mondom: változott a tér értelme, a színpad szerepe, kicsit megengedtük magunknak, hogy megszegjük az illő viselkedés szabályait. Zene, ami nincs színházi formába öntve – mégis  láthatóvá, színházivá teszi magát. Számomra mindig izgalmasabb a zene (főleg a dzsessz), ha élőben követhetem. Fontos, hogy lássam, honnan törnek fel a hangok, mit sugároz a művész, hogyan reagálnak a zenészek egymás egyéni produkciójára stb.

A színpadra négy mester érkezik: Abraham Burton (tenorszaxofon), Brad Jones (nagybőgő), Eric McPherson (dob) és az erdélyi származású Lucian Ban (zongora). Fantasztikus zenészek.

A hangszerek „felszerelkezve” várnak a megszólaltatásra. A négy jövevény sorra elfoglalja a helyét, és magára veszi a hangszer-szóvivő feladatát. A főszerepet átadta a hangszernek, de közben érezni lehet az élvezetet: a hangszer engem választott a megszólaltatásra. A zenész munkája akkor igazán őszinte, ha úgy játszik, mintha ott sem lenne. A zenészek erős jelenléte nemcsak a szinte követhetetlenül precíz munkában nyilvánvaló, hanem egymás közti bensőséges viszonyt, bizalmat is sugároz. A könnyed játék mégis azt az érzést keltette, hogy ezen az estén a hangszerek szólnak, méghozzá fantasztikus harmóniákban. Amikor kellett, egy hangként szólaltak meg, majd a szólórészekben egymást támogatva vitték a fonalat, és finoman vigyáztak arra, nehogy a produkció picit is veszítsen az értékéből.

Tegnap este egészen biztos lettem benne, hogy a fesztivál elkezdődött. A koncert egyértelműen megadta a kezdő lökést. Jöjjenek hát a következő napok.

siposKrisztina


Fotók: Biró István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése