„More crazy questions”, avagy
a Shadow Casters Társulat a kulisszák mögött
Három hete folyamatosan nézem a telefonom kijelzőjét, lesve, hány óra van. Mert szorított az idő, közeledett a fesztivál, és én még mindig csupán telefonszámok után kérdezősködtem. Felajánlottam Boris Bakal horvát rendezőnek a segítségem, így feladatommá vált, hogy összegyűjtsek minden lehetséges adatot az Ecsetgyárról és környékéről. Megmártózhattam az Ex-pozicija kolozsvári performance létrehozásának munkafolyamatában. Ezáltal Kolozsvár történetében is.
Eleinte csak egyszer egy héten jöttem ki az Ecsetgyárhoz, később naponta. Mire is szolgált a ma már művészközponttá vált épület évtizedekkel ezelőtt? Mi a története a szinte romhalmaz gyárnak? Hogyan éltek azok a munkások, akik a „köz javát” szem előtt tartva szolgálták az államot például a Szamosközi utca 59–61. szám alatt?
Először alapköveire bontottam, majd darabonként összeraktam az épületet. Olyan információk alapján dolgoztam, amelyeket történészek, tulajdonosok és a több mint 30 éve a helyszínt szolgáló kapusok is nyújtottak.
Egyáltalán mi közünk van a Lupsa-negyedhez és a szomszédos gyárakhoz? Milyen életeket, történeteket épített be az idő a betonfalakba, oszlopokba, lépcsőbe? Kik lépkedtek ezeken a lépcsőkön, kik simították végig tenyereiket azokon a korlátokon, amelyekbe mi az Ex-position alatt azért kapaszkodtunk, mert az orrunkig sem láttunk, s talán kételkedtünk a szokatlanul közvetlen, mindamellett „civil” színészekben. Pedig tudtuk, hogy biztonságban vagyunk.
Magamra hagyva, minimális instrukcióval, csupán A lot of crazy question fő címmel rendelkező egy-két elektronikus levélváltással kellett beérnem, és egyedül megfogalmaznom a tények mögött rejlő kérdéseket. Ehhez később majd megfelelő embereket kellett találnom, akik ezekre választ adhatnak. Talán ez volt a legnehezebb pontja az indulásnak. Körmömet rágva vártam a választ, hogy csupán szívességből magyarázzák már el és segítsenek összefüggést találni. Olyan személyt találtam, aki urbanisztikával vagy történelemmel foglalkozik – és nem érdeklődik színház iránt, sőt, ha kortárs színházról van szó, akkor hallani se szeretne róla. Történelmen belül azt kutatja, hogy például miért is vezették be csak jóval később a meleg vizet a Lupsa-negyedi lakóházakba, mint máshová?
Egy rövid videóanyag, a valamikori belgrádi előadás volt az egyedüli útmutatóm. Igyekeztem a fantáziámat a felvétel alapján beindítani. Később nem tudtam, hogy jó úton haladok-e, csupán arra ébredtem, hogy kezdek elveszni a részletekben, de ennek ellenére egyre jobban érdekel „egy félreeső városrész, egy gyár élete”.
Az előadáson jót nevettem. Mert azok a személyes és általános történetek, információk, történelmi tények, évszámok, melyek szigorúan és komolyan, angolul írásba foglalva átsuhantak elektronikus formában Horvátországba, ma bebizonyították, hogy a történelem is csupán fikció. Nevetve hallgattam végig a sorszámomat kézben tartó színésznő kitalált sztoriját, melyben a szülők – az én szüleim – az ecsetgyár munkásai voltak, és mosolyogtam magamban, hogy saját szerelmi történetem válik a történet alappillérévé. Ezért kellett olyan komolyan venni? – kérdeztem magamtól. Bizonyára igen. Mert minden apró jelenség, minden kis információ, mely rólunk és társadalmunkról szól, egy-egy fűszerezője volt a színészekben élő és bennünk továbbszülető történetnek.
Hogyan függnek össze ezek a kérdések azzal a rövid ismertetővel, amelyben azt olvashatjuk, hogy a koncepció Kafka Per című regényén, Shakespeare Lear királyán és Jean-Pierre Jeunet Amélie Poulain-filmjén alapszik? Nem szeretnék válaszolni, nem szeretném megkönnyíteni az értelmező dolgát. Sőt, még további kérdésem is lenne, és talán a nézőknek is van a mai nap után. De mire valók ezek?
Talán arra, hogy továbbgondolhassuk őket.
szabóRéka
Fotó: Biró István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése