Hány óra van... a szakmai beszélgetésen (6.) – avagy diskurálunk, jó, jó, de miért?

S.O.S., avagy
véget ért a "rendezés évszázada"?

Jelentem, amikor a város fölé érkeztem és elkezdtem az ereszkedést , úgy tűnt, minden rendben… a ló farka alatt újra randevúzhatnak a nagyobb, a jégpályán forgolódhatnak a kisebb diákok, kürtőjük körül pedig a kalácsok. Bár, megjegyzem, ha egy évszázadig folyt a rendezés,* azért egy-két dologra még akadhatott volna idő, mielőtt vége.

Ezek a gyanútlan emberek nem is sejtik (legalábbis oly naiv gyanútlanul tekergetik le a semmiről, mint töltelékről, a ropogósra sült édes tésztát, mintha fogggalmuk…), de lenn, valahol, a város szívében gyülekezik már a szükségállapotra való tekintettel összehívott válságstáb. Érzékelőim legalább azt mutatják. 

Bámulatos az álcázás. A hely a folyó felől toldott-foldott zsinagógának, a levegőből és a város felől idenyíló kapukon, szekérdűlőkön át közelítve virágzó roncstelep-és-használtjáték-kereskedésnek hat, semmiképp sem főhadiszállásnak. A pánik mégis kezd lassan erőt venni az emberen, mely tokomul szolgál, sőt rám is átterjed, ahogy az egész sornyi plakáton némán ketyegő órákon végignézek, és azt olvasom: interferenciák. Ki is kapcsolom rögtön a telefonjaim és adóvevőim, marad a puszta gondolatátvitel (interceptálás-, interferenciaveszély nuku). Azért az furcsa, hogy semmi mozgás. Emlékszem, mikor az itteni dinoszauruszokról terjedt el ugyanilyesmi, hogy ti. nekik leáldozott, nagy volt ám a felfordulás, egymás torkának esés, miegymás. Arra a deus ex machinára, a nagy kőre nem is lett volna tán szükség, ők maguk, és a lábaik alatt már ott szaladgáló új rágcsálónemzedék tagjai is elvégezték volna a piszkos munkát. 

Belépve rádöbbenek, miért is nincs kint nyüzsgés. Hisz már itt ülnek mind, úgy tűnik, órák óta. A műszaknak, ügyelőnek és szinkrontolmácsnak álcázott biztonságiak itt köröznek. Még szerencse, hogy van ez a szürkeegér álca és egy szék a hátsó sorban. A francia beszélő (rendezősorstárs vagy válságszakértő) épp befejezi a mondatot, óráikra mutogatnak, két perc, egy perc, vezényel érzékelőim szerint Visky András. Kezdődik, azaz inkább folytatódik az apokaliptikus bizottság ülése. 

Két válságkiadvány, nem, propagandakiadvány, nem… (elnézést, az adatok értelmezése folyamatban… megvan, valami mégis összeköti őket) színházi kiadvány megjelenését üdvözlik a visszafogott reflektorfényben sütkérezők: Tompa Gábor színházi magánszótárát, a Címke-függönyt Zsigmond Andrea szerkesztésében, valamint az Alternatives théâtrales című francia szakfolyóirat 106–107. számát mai román színházi alkotókról George Banu összeállításában. Az ábécérendbe szedett rendező- és a rendezőanekdotákkal, színházelemző kötetekkel körülbástyázott akadémikus guru feje fölött azonban elejétől kezdve ott függ Damoklész kardjaként (ez egy ilyen földi mondás, beleragadt a processzoromba) a vészterhes mondat: Véget ért a rendezés évszázada…

Hogy a Tompa-szótár valamiféle túlélőfelszerelés részéül készült-e avagy dokumentációként, mint a kihalófélben levő nyelvek esetében szokás a földlakók körében, nem sikerült kiszűrnöm a visszafogott hümmögésekkel kísért beszélgetésből, de hogy a háttérben körbe-körbe pörgő tetszetős, olykor kissé világvéget sejtető színházi fotók a bolygón jól ismert, sokszor alkalmazott vizuális manipuláció eszközei voltak, az valószínűsíthető. Annál inkább, mivel csak a hallgatóságot tették ki az egyre ismétlődő képörvény fanatizáló hatásának.

A fényben beszélgetők ugyanakkor próbálták a pánikhangulatnak még a gyanúját is eloszlatni mind ráérős hanghordozásukkal, mind a Visky András által javasolt elegáns kérdőjelnek az ultimátumszerű mondat végére való biggyesztésével: Véget ért a rendezés évszázada? 

Ám, mint kiderült, mindez csak időhúzás. Az ajtót, és az ősz mester beléptét lesték mindahányan. Láthatólag jókora kő esett le sokuk, elsősorban George Banu szívéről, amikor megérkezett, és szerényen megfigyelő pozícióba helyezkedett a hátsó sorba.

Cristina Modreanu válságbizottsági tag tárgyilagos helyzetjelentése (egy általunk jelenleg részint feltáratlan adathalmaz: a mai európai rendezők térképe avagy telefonkönyve) után az akciócsoporthoz csatlakozó Mihai Măniuţiu szólt az intézményes színházcsinálás korlátairól, a színházi tirannoszau... elnézést, tirannusokról, marionettmanipulátorokról és egyéb rendező-állatfajtákról, majd Tompa Gáborral felváltva beszéltek e veszélyeztetett emlősfaj egyedeinek változatos életmódjáról, többek közt a sötétségben való életben maradásra specializálódott alfajáról. A rendezőséget a rendező bizonyára adottként tételezi sajátmaga számára (hogy ennek mélyén genetikai vagy pszichológiai okok rejlenek-e, egyelőre tisztázatlan kérdés), így sokáig életképes lehet folytonosan változó környezeti körülmények között is. Adatokkal alá nem támasztott információk szerint a rendezőség csak az emberséggel együtt pusztul ki a vizsgált egyedekből.

Körülbelül itt jött közbe egy nem várt körülmény. Nem földi körülményekre szabott receptoraim meghibásodása okozta, vagy tán az interferencia iróniája mégis. Beépített fordítócsipjeim működését zavarni kezdték a levegőben röpködő mikrofonok és szinkrontolmács-hullámok. Előbb csak a rendező szó etimologikus értelmezése szólalt meg egyszerre két nyelven a fejemben, és lett a rendező a rend és káosz közti egyensúly fenntartója, rendőre, egyben pedig regizor, a regere mint uralkodni származéka, király, tirannus.

Nagyobb zavar azonban akkor támadt, amikor a következő konklúzió hangzott el: „A rendezés évszázada után elkövetkezett az ?i?n?t?e?r?f?e?r?e?n?c?i?á?k? százada”. Jelentem, utólagos elemzés alapján sem tudom teljes biztonsággal megállapítani, hogy e mások számára tán megvilágosító erejű mondatban elhangzott-e az interferenciák szó, avagy a hiba, azaz interferencia az én készülékemben volt csupán.

George Banu pánikszerű távozása rázott fel csupán a diffúz kábulatból. A nagymester, az előbb már említett, hátsó sorban üldögélő Nagy József lépett most előre, s tartotta – kis gondolkodás után magyarul – a (mint utólag kiderült) záróbeszédét zene, képző- és színházművészet összekomponálásáról, színházi térben gondolkodásról, a konceptualitás angolkórosságáról, s tette ezt oly meggyőző erővel, hogy egyesek a hátsóbb sorokban csak a tapsra tértek magukhoz a szavai által előidézett megváltozott tudatállapotból.

Engedelmükkel jelentem, ezek után ellenállhatatlan vágyat éreztem letekerni egy darab kürtő alakú semmiről egy kalácsot, közben pedig, szükségállapot és világvége híján hoppon maradt marslakóként elmorfondírozni azon, hogy e sötét helyre összezsúfolódott földlakók végső soron miért gondolják bizonyos Einstein után, hogy egy évszázad száz évig tart, hogy a nagy fordulópontok dátumainak végére minimum két-három nulla szükségeltetik, hogy az elmúlt földi évszázadból leginkább valamiféle elvont rendezgetőkirály hiányozna, ha elveszne, bár nem is vész el, csak átalakul… hümm… megyek haza.
________________
*Bár, mint később kiderül, az általunk fogott vészjelzésben a rendezés szót egy partikuláris, ún. színházi értelemben használják

jankószépYvette