Hány óra van... a színpadon (10.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Mennyire vagyunk lázasak –
   Wallace Shawn: Láz

A teremben még sötét van, amikor bejön. Felgyúl a villany. Egy nő áll a nézőtér széksorai előtt, középen, onnan el sem mozdul az előadás végéig. Térdig érő fekete ruhát visel, amely elöl gombolódik. Az utolsó percekben leveti, és világos-szürke alsóruhában marad. Élénk gesztusokkal és arcjátékkal kíséri szavait. Válla időnként megrándul, testén végigfut a remegés. Másfél órán át beszél nagy önuralommal, némelykor derűsen, humorral, de hangja olykor felcsattan, egyenletes beszéde szinte kisiklik. Ki ez a nő, és mit kell feltétlenül közölnie velünk egy hosszú monológban?

 
Nem élete történetét, noha szövegében állandóan elhangzanak utalások arra nézve, hogy kicsoda és mivel telnek napjai. Kortársunk, aki a világ nyugatinak mondott térfelén jött világra, és ott is él. Volt része élete során örömben is, gondban is. Nyugodt gyermekkora tisztes polgári létre készítette elő. Ám egy idő után kérdései és kétségei támadtak. Miért vannak gazdagok és miért vannak szegények? Mennyire érdemli meg ő a számára biztosított jómódot, és miért vannak attól megfosztva mások? Milyen szegénynek lenni, és milyenek a szegény országok? Mit akart Marx, és érthető-e ma még egyáltalán A tőke? Mit tegyen az, aki látja, hogy a világban bajok vannak, és talán mindennek másként kellene lennie? Legyen talán újra forradalom? Érjük el saját erőnkkel, hogy a világ megváltozzék, amihez persze az kell, hogy mi magunk megváltozzunk?
Egymást követik a kérdések és a dilemmák, s egy idő után világossá válik, hogy valamennyi egyetlen nagy kérdésbe torkollik: Ki beszél? Vagyis: aki beszél, az mennyire alkalmas arra is, hogy válaszokat találjon a kérdéseire. Ebben pedig sarkosan fogalmazott, ismételten visszatérő válaszai igazítanak el. Azok közül is különösen kettő. Az egyik úgy szól, hogy azért, amije van, ő igenis megdolgozott. A második azt emeli ki, hogy az erőszak (tehát a forradalom) véres, kegyetlen, ennélfogva elfogadhatatlan. A politikai diagnózis két sarktétele ezek szerint: a fennálló egyenlőtlenség bántó ugyan, de indokolt és jogos, megváltoztatása pedig forradalom útján nem kívánatos, mert az embertelen. Akkor pedig marad a rossz közérzet morális kényszer-állapota, vállalható programként pedig a változtatás igénye, amely célként nemes ugyan, csak éppen az eredményessége bizonytalan.
Ez korunk nyugati lelkiismereti diagnózisa: háborgó elmével tanúskodni arról, hogy baj van, hogy a tisztes polgár rosszul érzi magát a bőrében (bár ő, mint mondja, „jó ember”), hogy a világot felforgatni nem szabad, miközben azért úgy sem maradhat, ahogy van.
A kérdések súlyosak, a válaszok – megkínlódottságuk ellenére – inkább könnyűek. Korunk egyik jelentős filozófusa, Peter Sloterdijck arról beszél, hogy napjaink világméretű háborújának tétje a világ súlyának megítélése. A súly és a súlytalanság újraosztása a történelemben. A baloldali ideológia hagyományos jelszava: levenni a súlyokat, könnyíteni az emberre nehezedő terheken. A súlyos – nyomasztó és embertelen. Ez volt eleinte, a 18. századtól kezdődően a nagy baloldali projekt: minél több ember számára megkönnyíteni a létet. A jobboldali gondolkodás viszont elutasította a könnyítés stratégiáját, mert annak úgymond határai vannak, mivel vannak a világban dolgok, amelyeket nem lehet sem meghaladni, sem kiiktatni. A világ keményebb, konokabb, sőt komorabb, mint első látásra tetszik. Kiváltságok, értékek? Nem is annyira azokat kell megőrizni, mint inkább magát a világ súlyát. Ezért az önfeláldozás inkább jobboldali eszmény, míg az erőfeszítés, a törekvés baloldali, akárcsak a felháborodás.
Vannak-e ma még frontok, és vannak-e választási lehetőségek? Talán csak monológok vannak, amilyen ez a tegnap esti is.
horváthAndor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése