Hány óra van... a színpadon (14.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Verespatakon a helyzet változatlan?

A dokumentarista színház a fikció és a non-fikció határán ingadozik. Általában nem csak a tényeket és a háttérben elképzelt történéseket viszi színre, hanem a nézőket (társadalmat) megszólító szerepet is felvállalja. 

A Verespatak – Fizikai és politikai vonalon című előadásában a három ifjú színházi úttörő és rendező (Gianina Cărbunariu, Andreea Vălean és Radu Apostol) is vegyíti a legendát a valósággal. Nem mintha amúgy a verespataki bányaügylet kapcsán bármit is tisztán lehetne tudni. Sőt, teljes zavar van. Ezt képezte le az előadás első jelenete is. 

A stúdióterem játékterét mind a négy oldalról székek övezik. A székeket időnként egy-egy magas múzeumi talapzat választja el egymástól, ezeken épületmakettek, Verespatakról szóló könyvek láthatóak. 

Az előadás első és utolsó jelenete azáltal képez keretet, hogy a nézőket is, bár nem provokatív módon, de bevonja. Az első jelenetben a szereplők mélyen a nézők szemébe nézve teszik fel Verespatak helyzetére irányuló költői és kevésbé költői kérdéseiket. Elhangzanak családi pártszakadásokat, közéleti személyiségek pénzének áramlását vagy a verespataki beruházó kétes megoldásait firtató kérdések is. A rengeteg kérdés azt az érzetet erősíti, hogy az aranybánya helyzete teljességgel át- és beláthatatlan, ugyanúgy, mint a Verespatakon élők sorsa. A második jelenet egy verespataki család és a telküket felvásárolni készülő beruházó közötti helyzet (köznapi értelemben vett) tragikumát hozza testközelbe. A történettöredék az eladni-magunkat (minél jobb áron) vagy a magunkat-nem-elárulva-megmaradni kérdését árnyalja. Hirtelen minden kikristályosodik, érthetővé válnak az első jelenet kérdéstömegei. A következő jelenet már némileg szürreálisabban vázolja a beruházás kérdését: az ellenálló tragédiáját, aki körül már robbantják a hegyet, de ő dacosan megveti lábát, és inkább ő robbantja ki maga alól a tulajdonát képező területet. A negyedik jelenet pedig a verespataki aranyat védő tündérek és két mohó kalandor történetét mutatja be, rengeteg füsttel erősítve a titokzatosságot, meg még zenei részletekkel is növelve a látványosságot. A tragikus-mitikus befejezés pedig egyáltalán nem meglepő. Az ötödik, legrövidebb látható, amelyben a „titkos akció során” a magasrangú elvtárs meg akarja szerezni a „szkíták kincsét”. Az utolsó jelenetben az öreg néni látható, aki egyúttal zárja az előadás keretét. A bejátszott hanganyagok arra utalnak, hogy az alkotók őt is meglátogatták verespataki feltáró útjuk során. Családi történetet mesél titkos össze-esküvésekről, a Gritta családról, majd a soha-meg-nem-érkező nagybácsi levelét veszi elő, amelyet egy nézővel olvastat fel, miközben szép lassan kimegy.

Nem poros, adatokra támaszkodó, tényfeltáró előadás. Hanem a tények mögötti mítoszokat, legendákat és családi tragédiákat mutatja meg. Azt, hogy a verespataki aranybánya tulajdonképpen egy átok. A színészek pedig rendkívüli frissességgel és életszerűséggel töltötték be az előadást. Albert Csilla szívhez szóló reszkető kezű román nénije, akinek szállóigéje a „pe linie fizică și politică” egyszerre ébreszt sajnálatot és együttérzést. Cristina Toma antropomorfizált lova pedig a humort vegyítette a tragédiával. A ló a közelgő világvégét szimbolizálta. Annak a világnak a végét, melyre ha nem figyelünk, hamar tönkre megy. Amint azt Verespatak is szimbolizálhatja. És amelyre ez a társadalmi felelősséget felvállaló előadás is rámutat.
bakkÁgnes

---
Nem hagy nyugodni az előadás kezdése. Miért állítják ki a verespataki tárgyakat, maketteket, és miért hívják fel erre külön a figyelmet? Ezzel a gesztussal teljesen megkérdőjeleződik bennem az előadás és az alkotók viszonya a feldolgozott témával kapcsolatban. Muzeális jellegűvé vált már a téma? – de hiszen az előadás születése és a produkció egésze épp ezt cáfolja. Talán ezzel a gesztussal előrevetítik a valós történet kimenetelét? – ha így van, megszűnik a problémafelvetés semlegessége és veszít a produkció a hitelességéből. Vagy épp ellenkezőleg, ezzel a tragikus megközelítéssel szemben akarnak állást foglalni az alkotók, azzal, hogy ironikusan kezelik? (A záró jelenetben az idős hölgyet alakító Albert Csilla például keresztet vet az elöntött templom makettjének vizéből.) A kiállított tárgyakat furcsa érzés felfedezni a kutatómunkát megörökítő fotók közt, tényleg sokkal közelebb hozza a problémát a nézőkhöz a tárgyak fizikai közelsége, de ugyanakkor ezzel a kihangsúlyozott kiállítás-jelleg az ellenkező hatást is kiváltja.
demeterKata

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése