Hány óra van ... a színpadon (16.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Cyrano

A színpad előterében gyertyák égnek. Azok világítják meg gyér fénnyel magát a színpadot is. A kellékek: egy szék, létra, író-pult – ezeket mozgatja, használja, forgatja előadás közben a színész. Egyedül adja elő a szöveget, két zenész kíséretében, akik korabeli muzsikát szolgáltatnak a produkcióhoz.

Nem színpadra írt művet látunk, hanem Cyrano de Bergerac (1619–1655) „tudományos-fantasztikus” prózai írásának (A Hold és a Nap államainak komikus története) monológgá szerkesztett részletét.

Arról szól a történet, hogy miután hősünk egy nap különös látogatóiban Földön kívüli lényeket vélt felismerni, elhatározta, hogy végére jár a dolognak, és kideríti: vannak-e értelmes lények a Holdon. Furfangos manőverekkel sikerül is eljutnia a Holdra, ahol csakugyan értelmes, ám fölöttébb különös lényeket talál: az embernél jóval nagyobb termetűek, illatokkal táplálkoznak, beszédük pedig taglejtésekből vagy zenei hangokból áll. Kiléte súlyos fejtörés elé állítja vendéglátóit, akik amolyan egzotikus állatként kezelik, de viszonylag jól bánnak vele. Rengeteg tapasztalattal gazdagodva végül sikerül visszatérnie a Földre.

Cyrano szövege a naiv tudományos fantázia és saját korában rendkívüli szellemi merészség keveréke. A világok sokféleségének tanítása Giordano Brunótól eredeztethető, aki forradalmasította kozmológiai tudásunkat. A 17–18. század végig e hipotézis vitájától hangos, a tét ugyanis óriási, mert magát a Teremtés bibliai tanítását érinti: ha az első ember megalkotásának helyszíne a Föld, lehet-e rajta kívül is értelmes lény a világegyetemben? Cyrano igennel válaszol a kérdésre, és kora képzelet-játékának megfelelően feltételezi, hogy a Holdat benépesítő élőlények értelmesek ugyan, de mind alkatukban, mind szokásaikban eltérő másai az emberi lényeknek. Ebből az elgondolásból adódik, hogy a kétféle – földi és holdbéli lény – találkozása jó alkalom a sajátosan emberi lét viszonylagosságának bemutatására: a szokások, az erkölcs, a gondolkodás, de még a hit is lehet egészen más, mint ahogyan az nekünk természetes. Az idegenség tükrében saját azonosságunk elveszti abszolút, kivételes jellegét, s ezzel valójában minden tekintetben megkérdőjelezhetővé válik. Nem véletlen, hogy Swift, a Gulliver írója sokat tanult Cyranótól.

A francia irodalmi kánon mostohán bánt Cyranóval. Hírneve Rostand színművének köszönhetően felragyogott ugyan a múlt századfordulón (1898), a klasszicizmus esztétikájától annyira elütő – „groteszknek” titulált – életműve azonban nem illeszkedett a század fő áramába. Újrafelfedezése megérdemelt tisztelgés e különös tehetség előtt, a közönség számára pedig olyan, mint az irodalmi múlt nem várt ajándéka. Ezt az érzést csak fokozza, hogy a szöveg azon a francia nyelven hangzik el, amelyet írója korában beszéltek: hallani a többes szám azóta elnémult „s” jelét, s a magánhangzók ejtése is eltérő. Ez ugyanúgy antik zeneiséget kölcsönöz a szövegnek, ahogyan a korhű zene is századokon átívelve részesít a 17. század művészetének örömében.

horváthAndor