A labor
Ebbe a laborba, amely jelenleg a stúdióterem, kizárólag a cipőnkre húzott (kórházi jellegű) zacskóval lehet belépni. Az előtérben már várja közönségét Bogdán Zsolt. Egy kifutón sétál. Bemutatkozik Bogdán Zsoltként, de svájci sapkát húzva már Bergmanná válik. Négy színésznőjét és az asszisztensét is megismerteti a közönséggel, majd felvonultatja őket, röviden jellemezve karakterüket, úgy, hogy közben utalgatnak színházi szerepkörükre (például Kézdi Imola / Maria „máskor Marie, Mása” vagy Varga Csilla máskor is cselédként tűnik fel). Csak ezután vezetik be a közönséget a stúdióba, a játéktérre. A játéktér leginkább egy laborhoz hasonlít. A padló és a fal tűzpiros, fényes. És nagyon steril. Két üvegparaván, egy ágy, egy megterített asztal, itt-ott egy szék. Innentől kezdve a színészek levetik polgári nevüket és a Suttogások és sikolyok cselekményének színészeivé válnak. Ha „Bergman” úgy ítéli meg, hogy nem jó a jelenet, akkor forgatáson vagyunk, mikor a csapó jelzi a jelenet kezdetét, akkor filmben. De Marie és az orvos közötti jelenet végén már filmszínészként randiznak majd együtt.
Ebben a laborban vegytiszta történetek keverednek egymással. A Bergman-filmbeli történet a forgatás keretébe ágyazódik, és mindezt a kolozsvári magyar színház színészei adják elő. Három regiszter, amelyekből a színészek a személyes héjat a foyer-ban hagyják, a másik kettő között pedig játszi könnyedséggel közlekednek. A „három plusz egy” nővér, Ágnes, Karin és Maria, valamint a szolgáló, Anna kapcsolata pszichológiai szempontból nagyon kusza és deformált. Viszonyuk egy szeszélyes anyafigura miatt vált ennyire torzzá. Ágnes, aki halálosan beteg, a legidősebb – mégis a legfiatalabb színész játssza, Pethő Anikó. Ő az, akivel az anya a legmostohábban bánt. A legtöbb időt az ágyban tölti és a legkevesebbet azokban a pompás jelmezekben, amelyeket Carmencita Brojboiu tervezett. Karin a szigorú, aki látszólag talpraesettebben és bátor szeretettel törődik nővérével, nem úgy, mint a húga. Csak az előadás végén derül ki, hogy a felgyülemlett keserűsége bezárkózottá és sérülékennyé is tette. Maria, a nárcisztikus végzetasszony pillanatnyi kénye-kedve szerint gázol át mindenkin, amint ezt a végén Karinnal is megteszi. Ágnes a két szépasszony között egyedül marad, ezért kerül közel szolgálójához, Annához, aki ezáltal kerül be a négyesfogatba. Bergman pedig Bogdán Zsolt, aki néha kölcsönadja testét, kezét vagy csak hangját a szépasszonyok férjeinek. Ez további következtetéseknek engedhet teret. (Lásd következő pont)
Ebben a laborban alakulnak az elméletek is, hogy egy különleges, teoretikusok rágógumijává váló hálót alkossanak. Film- és színházi metasíkok, történetek adaptálásának keresztkérdései, színészi játékok zsenialitásának mikéntjei forrnak egymásba. Ugyanakkor az előadás helyspecifikussága sem mellékes, hiszen a közönség helyi színházi emlékezetére alapoz. Például amikor Maria Marie-vé válik egy pillanatra, mert Bergman, alias Bogdán Zsolt Kézdi Imola Mariáját Marie-nak szólítja, és szépnek nevezi – és közben mindenkiben visszhangzik Woyzeck-hangja.
Ebben a laborban Bergman volt a varázsló, akit Andrei Șerban idézett meg.
bakkÁgnes
---
Bergman filmjéhez kell valami más hangulat, valami kizökkenés a normálisból, egy olyan nyugalom és türelem, amely lehetővé teszi, hogy élvezze az ember az apró mozdulatokat, színeket és formákat, érzéseket és pillantásokat. Ugyanezt az állapotot várhatja el az előadás is a nézőtől, de elvárásának nem tudunk eleget tenni. A tér szélessége megfosztja a széleken ülő nézőket egy-egy jelenettől, az első sorok meg talán túl közel vannak a színészekhez, ez már-már kényelmetlen. A film irányítani tudja a néző tekintetét, csak azt láthatom, amit a kamera megmutat, ezzel szemben a színpadon ezerfele oszolhat a figyelem. A színes követőfények valamelyest betöltik ezt a szerepet, de teljesen mégsem. Bergman instrukcióival és a film születésének döccenőivel, humorral próbálják ellensúlyozni a (színházból hiányzó) film adta lehetőségeket, és ez szépen működik is egy ideig, de egy idő után a kulissza-jelenetek sem annyira érdekesek számunkra. A film minél pontosabb utánzásának igényét nem teljesen értjük, a záró jelenet is zavaróan identikus. Az előadást elsősorban egy szép főhajtásként értékelem a nagy rendező munkája és munkássága előtt, de valami újat vártam volna, valami pluszt, valami színházabbat a filmnél.
demeterKata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése