Dabija Pyramusa
Pyramus és Thisbe története a Szentivánéji álom betét-darabja, „színház a színházban”: a színműben szereplő mesteremberek adják elő a hercegi pár – Theseus és Hippolyta – mulattatására az ókori szerelmesek szomorú véget ért históriáját.
A vígjátékba való beiktatása több funkciót teljesít. Ráébreszt arra, hogy a színpadi játék olyan szakma, amely megfelelő mesterségbeli jártasságot igényel. Már a prológus elmondásakor kiderül, hogy előadója nem ismeri a színpadi beszéd törvényeit: rosszul ejti ki a mondatokat, leereszti a hangját ott, ahol nem kell, ami mondókáját eltorzítja és kiforgatja. A jó szándékú amatőrök produkciója ekként az igazi tragikus előadás paródiája.
Maga a játék azonban azt érzékelteti, hogy a színpadi átlényegítés ereje szinte határtalan: ha valaki Falnak nevezi magát, és ujjaival rést formál, akkor az akként is működik,ugyanígy másvalaki épp ily sikeresen alakítja a Holdat vagy az Oroszlánt. Annak pedig, hogy a színpadon a látszat megegyezik a valósággal, azért van különösen nagy jelentősége, mert bevezet a tévedés és megtévesztés színpadi logikájába – abba, amit legtöbb vígjáték, így a Szentivánéji álom is előszeretettel alkalmaz.
Az előadás egyetlen termékeny rendezői alapötlet felnagyítása és variálása. Ha egyszer a jelenet már eleve a játékon belüli játékról szól, mi történik akkor, ha fölerősítjük és megsokszorozzuk ezt a jellegét? Ebből kiindulva a rendező négy külön szereplő-gárdával, négyszer egymás után adatja elő a történetet. Amit látunk, ugyanannak az ismétlése, ennélfogva részben ugyanaz – Pyramus és Thisbe szerelmének históriája –, közben mégis egészen más. Azért más, mert egyféleképpen jeleníti meg a polgár-asszonyok lelkes csapata, a szakmai zsargont nagyképűen fitogtató színi-növendékek agresszív csoportja, a magyar–román (moldvai) vegyes társaság, illetőleg a végül magukat produkáló színpadi munkások – igazi műszakosok, nem színészek! – együttese.
A sok poén, a hatásos színpadi mozgás erős ritmusú produkciót eredményez, s rendre fölfokozza a nézőnek azt az érzését, hogy a történet átszíneződése és elkülönböződése olyan velejárója a (poszt)modern színjátszásnak, amely nagyobb figyelmet kér maguknak a színpadi játék eszközeinek, mint az eredeti történetnek. Nincs „darab”, csak előadás van.
Vajon tragikus esemény-e Shakespeare vígjátékában Pyramus és Thisbe halála? Önmagában véve igen, de a műben megtörténő előadás körülményeit – a színészi játékot – tekintve már kevésbé. Ezért mondja Theseus a még hátralevő epilógus előtt: „Csak epilógust ne! kérlek; egy ilyen játék nem szorul mentségre. Semmi mentség! Hiszen, ha minden szereplő meghal, egyiket sem illő gáncsolni. De, isten engem! ha az, ki e darabot írta, Pyramust játssza s végül Thisbe harisnyakötőjére felakasztja magát; úgy ez felséges egy tragédia lett volna; de így is nagyon hű és remek volt az előadás.” A darabbeli nézők egyébként végig észrevételeikkel kísérik az előadást, vagyis a hangsúly már Shakespeare-nél azon van, hogy a játék értelme a nézői átélésben tetszés szerint átíródik.
A mostani rendezői átírás végig a paródia regiszterében zajlik. Kérdés, hogy van-e „haladás” e paródia intenzitásában. Jómagam úgy érzékeltem, hogy igen. Mintha az előadás azt sugallná, hogy a színpadi játék korábbi, klasszikus ideje (a polgár-asszonyok előadása) ártatlanabb, spontánabb, örömtelibb lett volna. Mihelyt átlépünk azonban a magunk korabeli térbe, egyre erősebb az erőszakos, alpári, olykor hisztérikus magamutogatás, a játék immár önmaga paródiájává fajul, szinte nem is szól egyébről, mint a tárgytól független, önmaga céljává lett nevettetésről.
Shakespeare-nél a jelenet befejeztével előbb tánc következik (bergamaszk), majd elhangzik az epilógus:
„...E kézzelfogható vaskos darab
Jól megcsalá a lomhalábú estét. -
Barátim, ágyba. – Két hétig legyen
Mulatság, dáridó völgyön-hegyen...” (Arany János fordítása)
Az előadás végén ezúttal is aludni küldik a nézőket. Mulatságnak vagy dáridónak azonban se híre, se hamva. Nem vidámság vár ránk, amikor távozunk.
horváthAndor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése