Agyag és toll
Nagy József Woyzeckjét – a kolozsvári közönségben ezzel nem vagyok egyedül – sok éve láttam videón, már akkor színháztörténeti eseményként tartották számon. Így az előadás előtt kicsit izgultam, nehogy a felfokozott elvárásaim, mégiscsak kultikus előadásról van szó, eltávolítsanak az élménytől. De az alkotás magától értetődően engedett belépni saját világába. Az előadók kivételes tehetsége mellett ez az előadás kimeríthetetlen gazdagságának is köszönhető.
A színpadi történések autonóm, markáns világa utalásszerű referencialitást működtet a drámával kapcsolatban. Jóllehet akaratlanul is a szöveg és előadás közti megfeleléseket, a drámai történet mozzanatainak, képeinek és tárgyainak helyét keressük, a beazonosításnak nincs egyértelmű, megnyugtató eredménye. A szövegből ismert motívumok ugyanis továbbíródnak az előadás saját anyag(iság)ában, egy összetett képi fogalmazás mentén.
Keressük Marie meggyilkolásának pillanatát, de Marie kezdettől fogva „halott”, nyakán ott a piros cérnalánc, egyik füléből hiányzik a fülbevaló. Woyzeck és az Ezreddobos párviadala egy férfiassági erőpróba, amelynek során Woyzecknek nem sikerül szétroppantania az almát, a csábítás jelképét. Amikor kettétöri, a magházban megtalálja Marie fülbevalóját, így derül fény a megcsalásra.
A csicseriborsó egy civilizatorikus, nevelési projekt része, de mintha épp ez akadályozná meg Woyzecket a megszólalásban, tele a szája vele, kipereg belőle, átalakítás nélkül vizeli ki a vederbe, halljuk a kopogását. A borsóval teli zsák „jutalomként” lóg a levegőben, Marie kezében a zsineg vége, amivel a magasságot szabályozza. Ebben a hatalmi viszonyt kifejező képben ez a nagyon mézes madzag a kötelék a két ember között. Woyzeck felkapaszkodik a saját nyakába akasztott létrán, fokozatosan összenyomorítva magát: mintha ez a kép a vágyról beszélne, arról, milyen vakon és boldogan szolgáltatja ki magát az ember a szerelemnek.
Ilyen képekben jelennek meg a féltékenység, az énvesztés és a társadalmi beilleszkedés félrefutott történetének mozzanatai, a szélsőség felől kérdezve rá arra, mi is az ember. Ennek a kérdésnek a középpontjában a test áll, ami a színpadi világ véghelyzetében komikusan torznak, esetlennek, titokzatosnak mutatkozik, de amit mégis folyton uralni kell. Integrálni kell egy rendbe: a meztelen embert szalmával megtisztítják, felöltöztetik, lóra ültetik, járóképessé teszik. Embert faragnak belőle. A katonai mozgás-koreográfiákban, marionettszerű viszonyokban, erőfitogtatásban működő „emberi rend” szabályai gyönyörűen groteszkek, akár a bicikliverseny, kegyetlenek, mint az almaroppantás, és paradox módon talányosak, akár az eltört tojás visszaállítása. Az a világ, amiben Woyzecknek meg kéne találnia a helyét, maga sem egy mundus intelligibilis.
Nem tudjuk, milyen indíttatásból, a szereplők mégis újból és újból belendülnek, megmozgatják egymást, haptákba állnak. Rendre erőfeszítést tesznek arra, hogy – börleszkesen mechanikus mozdulatsorokat végezve – eljussanak egyfajta „normalitásig”. Woyzeck épp annyira vesz részt ebben az igyekezetben, mint társai, és ha eltávolodik ettől egy-egy reflexív gesztus erejéig, a többiek visszasegítik őt ebbe a világba. Ilyen reflexív gesztus az agyagfigura arcának lemetszése – de jutunk valamire az emberre vonatkozó kérdésben, ha lemetsszük a maszkszerű elemeket? Egy másik kísérlet, a zsigeri felépítményig való eljutás, a hús megízlelése sem ad választ arra, mit jelent az ember, mint ösztönlény.
Az előadás filozofikus humorral tartja fenn a test-képek nyugtalanító jellegét. A beszéd, ami ideiglenesen kimenekíthetné a figurákat a testi vonatkozásból, itt szinte teljesen hiányzik. A tudat soha nem fogja átsegíteni az embert azon, hogy teste van. A test örök probléma. Annak a problémája – és ebből fakad az ember bizonytalan magatartása –, hogy a természettől való leválasztottsága miatt a világhoz való viszonya nem eredendően meghatározott. Hogy ez tragikus vagy sem, arra nem tesz ajánlatot az előadás. Ki-ki döntse el magának.
vargaAnikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése