Yvonne and Co.
Amit a szakmai beszélgetésen elhangzottak mellett még fontosnak tartok, az – a szentgyörgyi színháztól megszokottan – a színészi játék.
Bár a dramaturgia nem láttatja a szereplőkben végbemenő váltások mozzanatait, csak a „before”-t és az „after”-t látjuk, a szereplők teljesen kitöltik ezt a hiányt. Mátray László Fülöpje olyan erős helyenként, hogy önmagában is megállja a helyét. Pálffy Tibor Kamarása árnyalt, ő az előadás humorának alapvető forrása, és mégis komolyan vehető, nem csúszik át poénkodásba, minden szavának súlya van (a poén is sokszor súlyos...). A király, Nemes Levente nagyon szépen építi (le) alakját a kifele tökéletes és tekintélyt sugárzó világi embertől a görcsös, bűnös és kétségbeesett, nagybetűs Emberig. Margit királyné (Gajzágó Zsuzsa) ugyanezt a kétarcú játékot játssza, versesfüzetével közös „magánszáma” már végletekig fokozott. Az udvar többi tagja tökéletes leképezése a mindenkori kétszínűségnek és képmutatásnak: bármilyen abszurd is legyen az eléjük táruló helyzet, bőszen bólogatnak. Az egyedüli kivétel talán Cirill (Nagy Alfréd), amolyan Horatio a történet „Hamletje” mellett. Támogatja Fülöpöt, de megpróbálja kordában tartani őrült szeszélyeit. Az udvarhölgyek végletekig túlzott plázacicák, amit értek is, de nem föltétlenül értek vele egyet. Talán túl „sokak” a kezdő jelenetben és „semmerre sem visznek” jelenlétükkel. Iza karaktere (Benedek Ágnes) is ezekhez a lányokhoz tartozik, bár rajta mintha megjelennének az emberség jelei. Néha védeni próbálja Yvonne-t, de ezt is „nőcisége” és szerepjátszása számlájára lehet írni. Az udvarba becsöppenő Yvonne (Kicsid Gizella) teljes ellentéte ennek a világnak, a tiszta, ártatlan, külsőségektől mentes „idegen” elem. (Egy teljes embert igénylő, „ronda” alakítás, gyönyörű-szépen.) Minden színész „kitalálja magát” a színpadon, a karakterek erősek, de talán épp emiatt kicsit háttérbe szorulnak a köztük lévő kapcsolatok. Az, hogy mindenki mindenki számára eszköz, a történet szempontjából érthető. A viszonyok viszont ezen túllépve is kuszák, épp csak felsejlenek. De talán ez is szándékos, és arra szolgál, hogy az előző gondolatot – a valódi kapcsolatok hiányát, az ember eszköz-jellegét – megerősítse a nézőben.
demeterKata
– – –
Hol ülsz
Tranzit Ház, lent. Székek, széksorok, emberek, ülnek szépen. Átellenben velük nagy asztal, előtte üres tér, rajta mikrofon, reflektorfény, Visky és Bocsárdi könyöke.
Álldogálok a szakmai beszélgetésen az ajtó mellett. Támaszkodom, forgolódom, guggolok. Ülhetnék székre is, mert van néhány, de melyik az enyém? Hol van a hely, amelyik az enyém?
Egyszer csak tudom, hogy ott. Dió mellett. Hátul, ahonnan belátni mindent. Kívül vagyok itt is, de már belül. Mert Dió kapocs. Lesz tőle egy közeg. Van. Közelség, közös akarás, tágas kör, origóval.
Ott ül melletted a színész. Egy közülük. Akik megjöttek, és buli lett. Amíg itt voltak, buli volt. Együttlét, forgatag, mi van veled, gyere, ülj már ide. Nincs ülőhely Frédiék asztalánál, az asztalra telepszem. Később eszik a szendvicsemből, és ettől minden rendbe jön. Hobó borából hármat kortyolok, a lépcsőházban ücsörgünk, egyformán fázunk, egyformán tartjuk lábunk és kezünk, és ő veszi kézbe a mikrofont, nem én. Azt mondja, nem nézi, melyik kolléga hogy játszik, a helyzetre figyel, abban együtt kell lélegezniük. Ő csak egy fogaskerék, max több olajat tesz a gépezetbe, ha érzi, hogy valami csikorog. Ma túlfeszítette a húrt, egy jelenetben bodyguardként egy néző táskáját bombát keresve felemelte. Mert mindig kitolja a határt. De ha már meglepte a nézőt, általában visszavonja a gesztust, lepje meg ezzel is.
Marika rám villantja mosolyát. Ágica mondja, hogy a kulisszákból ők is végig nézték az Yvonne-t. Beugrása nem volt mechanikus, nem kellett Gyöngyikével azonosnak lennie, hiszen nem az. Golyót lekapcsolom, mondja már, jól látom, más lett a figurája? Korábban szelíd volt, most meg ő is vadbarom, ez persze jó, mert tisztább lett a szembenállás, a világ versus Yvonne. Igen, mondja, Bocsárdi kérte egyszercsak, ez csiszoltabb Yvonne hát, mint amit régen láttam. Változott, igen, mondom Gizkónak is, hogy ez most tiszta volt, erős, értettem, hogy ki ő, éreztem is. Éreztem, főként a végén, ennyi ideig még sosem ültem csendben, mint egy szigeten, míg zajlott köröttem a taps. Előtte persze kacarásztam, biztosan hülye helyeken, mert hallom, Bocsárdiékat bosszantotta, hogy összevissza reagálunk.
Hobó metaforája Bocsárdira, hogy gyeplőt tart a kezében. Nézem tapsrendkor a lovakat – gyönyörű négyesfogata van, vagy hatos-! Akik ezúttal ügetéssel kezdtek, de vágta lett belőle, s jó-jó messzire elröpítettek minket. Már megint.
zsigmondAndi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése