Arisztophanész körül
Ha kíváncsi valaki, könnyen utánanézhet, a görögök éppen melyik belháborúja váltotta ki a Lüsziszraté születését. E tény nem is egészen mellékes, mert hiszen öröktől fogva egy dolog a most folyó háború ellen mozgósítani, és egészen más elutasítani magát a háborút, mint az emberek közötti kegyetlen öldöklést. Jelen előadás kétségtelenül a második változatot részesíti előnyben, erről szól a befejezés patetikus felhívása: szűnjék meg egyszer s mindenkorra a gyilkos viszályok sorozata. Pedig az iskolában azt tanítják: vannak igazságos és igazságtalan háborúk, és ugyanezt hangoztatják mindmáig a politikusok is.
Arisztophanész komédiájának forradalmi alapötlete: a háborúnak úgy kell véget vetni, hogy a nők összefognak, és megtagadják férjeiktől a szerelmet. Nem könnyű áldozat ez részükről sem, de ha van erejük, és tervüket valóra váltják, a győzelem nem maradhat el. Ezt az alaphelyzetet a mai olvasat óhatatlanul úgy láttatja, mint a feminizmus gondolatának ókori világra jöttét egy férfi-centrikus társadalomban: a mellőzött, hallgatásra ítélt női nem fellépése felborítja nemcsak a társadalom egyensúlyát, hanem azzal együtt a sorsdöntő kérdések szemléletének perspektíváját is. Kiderül: nem egyedül a férfiak dolga határozni az élet és a halál kérdésében – már csak azért sem, mert a kérdés közvetlenül érinti a szerelem és a család, a női sors alakulását. Ha a háború, mint erőszakos cselekvés, elementáris megnyilvánulása a férfi-társadalomnak, ugyanilyen elemi erővel mozgósítható ellene a szerelmi vágy és a nőiség hatalma is, hogy megmutatkozzék: a két elv küzdelméből győztesen azért kell a másodiknak kikerülnie, mert emberibb és örömtelibb, mondhatni egyetemesebb az elsőnél.
Régóta tudtuk, hogy Arany János fordítása megszelídítette az eredeti vaskos szókimondását. A fordítás jegyzeteiben ő maga is utalt rá, hogy a nyersebb kifejezéseket enyhébb fordulatokra cserélte, mivel századának polgári ízlése ezt követelte. A most elhangzó szöveg úgy használja a szexuális élet szókincsét, hogy az ókori komédia nyelvét mintegy a korunkbeli szókimondás előfutáraként tünteti fel, de ez ma már alig borzolja az emberek érzékenységét. Észre kell azonban vennünk, hogy ez nem bordélyházi pornográfia, nem is alpári szabadszájúság, sokkal inkább úgy hat, mint egy nyílt beszédében is ártatlanul egyenes világ kendőzetlenül valósághű nyelve. Elvégre a komédia hősnői a családi élet örömeinek nevében folytatják harcukat a háború ellen.
Nem utolsósorban ez is az ókori mű alapötletének érdekessége, mármint annak felismerése, hogy a háború elleni fellépés maga is harc, amely ugyanúgy ideológiát, táborokba való szerveződést, végső soron győzelemmel végződő megütközést igényel, mint maga a háború. Amit látunk, az nem passzív ellenállás, nem „polgári elégedetlenség” – ezek a nők rendesen megharcolnak azért, hogy béke legyen. Azóta is örök paradoxona ez a háború elutasításának: „harcolni” kell-e a békéért, és ha igen, akkor milyen eszközökkel. Két és fél évezrede nincs válasz arra a kérdésre: ki győzheti le a katonákat.
Alighanem az előadás leghatásosabb jelenete a békekötést megelőző találkozás a szerelemre éhes, ám elhatározásuk mellett kitartó nők és az őket megkörnyékező férfiak között. Az ölelésre vágyakozó, egymást kereső és egymástól menekülő testek koreográfiája a helyzet komikumán messze túlmutatva érzékelteti a nemek kölcsönös vonzódásának, a férfi és a nő találkozásának erejét és törékeny szépségét.
horváthAndor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése