Hány óra van... a színpadon (33.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Visz a nyelv!

A Valère Novarina (írta és) rendezte előadás nem operett-paródia, bár a műfaj formai, tartalmi elemeire és esztétikai látásmódjára rengeteg ironikus utalást találunk benne. Inkább az operett  totálisan önreferenciális teatralitásának erejét, energiáját használja. Azon sajátosságát, hogy a jelek felszíni működésén alapul:  a történet és a figurák mindenféle mélységet nélkülöznek, a zenei és a dramatikus elemek könnyedén váltják egymást, a megjelenítés módja köszönő viszonyban sincs a valóságábrázolással (fel sem merül a kérdés); szóval mindazt, amitől az operett olyan szürreálisan komikusnak és képtelennek hat. Novarinát láthatóan ez a felületi működés izgatja, ezt a problémát kapcsolja össze a (dramatikus) nyelv önállósodásának kortárs színházi jelenségével, amely sokszor a narráció és a figuráció elveit mellőző, a színpadi alakokhoz nem köthető beszédet állít elénk. 

Ez a szöveg óriási dramatikus és színházelméleti idézetanyagot mozgat („Tisztulj meg a szózuhatagban!” mondják, a katarzisra utalva). Nem csak Shakespeare, Szophoklész drámáinak szereplő- és történet-ikonjai villanak fel benne, de az alakok úgy „viselkednek” a színpadon, mintha betéve tudnák a posztdramatikus színház elméletét, működik a teóriát fricskázó humor is („Gyere önmagadon kívülre!”, hangzik el többször is, bár mihez képest van ez a kívül).

Másfelől, az előadás címére visszatérve, az elképesztő sebességre kapcsolt, asszociatív, játékos nyelv képzeletbeli, nagyon szabad működésére is rálátunk, persze nem abban az értelemben, hogy valakinek az elméjébe kerülünk bele. Inkább az önmagát generáló nyelvi működést látjuk szemtől szembe, azt, hogy visz a nyelv, visz a nyelv, és no way, hogy szívedbe visszanyeld. Ezért is frenetikus a vége, Mészáros Tibor figurájának szóló-őrülete, a dialógustöredékekből álló regény performálása, ami azzal játszik, hogy egy idő után az előadás végére utaló kiszólásokat a színésznek tulajdonítjuk, holott ő csupán a regény szereplőinek a megszólalásait közvetíti/játssza el. Mert ahogy elmaradoznak a formák (dalok, sanzonok, kvázi-szituációk), azt látjuk, hogy az alakokat teljesen eluralja a nyelvi működés, nem bírnak kimenni a színpadról. Az előadás csak úgy tud véget érni, ha kizökkentik belőle az embert, mint ahogyan Mészárost is hidegvizes zuhannyal hozzák vissza a nyelvi transzból. A nézőknek egy kevésbé drasztikus megoldás jutott: a sötét. 

vargaAnikó