Hány óra van... a színpadon (32.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Novarina operettje

A háttérben színpompás, háromszögű függöny, olykor felemelkedik, majd ismét leeresztik. A színpad közepén nagy kocka, időnként abból bújnak elő a játszó személyek. Van még egy kórházi hordágy, begördül, majd újra kiviszik, rajta fekszik a hulla, aki felkel és dalra fakad.
Mindenki – nyolcan-tízen – beszél, táncol és énekel. Két és fél óra, szünettel. A második részben több a tánc és az ének, a játék elevenebb, sodróbb erejű.
Monológ vagy dialógus – csupa olyan mondat, amely nem vonatkozik semmire. Nincs realista értelemben vett színpadi helyzet, nincsenek szereplők: van ugyan nevük (A Késdobáló, A Leszögező munkás, Anasztázia, A Pánagónia, stb.), de rögzített színpadi identitásuk nincs (menet közben át is változnak). A mondatoknak, miután van bennük alany és állítmány, van jelentésük, de nincs értelmük: lebegő gondolatok, meg nem történő cselekvések.
                Vénember: Váljunk Káinná és vérengezzünk.
                Másik: Íme a bátyád: vágd le a fejét!
                Vénember: Ó nem nem nem!
                Másik: Te vagy a bátyám: levágom a fejed.
Akik beszélnek, nem is testvérek, nem is vágja le egyik a másik fejét. Amit hallunk, az maga az önmagát termelő nyelv, állandó, csapongó, üres mozgásban a jelentés és az értelem között.
Ez a beszéd folytatja a nagy nyelv-rontók és nyelv-bontók illusztris sorát: Lautréamont, Jarry, Ionesco, Beckett költői-színpadi forradalmát. Kitörés a nyelvből, amelyet az emberek másra sem használnak, mint hogy meséljenek és gondolkodjanak, holott a nyelv ennél többre is alkalmas. Csak hagyni kell, hogy megmutassa, mennyire önálló és önfejű (így is hívják az egyik szereplőt), hogyan szórja, ragozza, pazarolja önmagát – teljesen mindegy, hogy gügye dadogás, lapos szellemesség, sületlen élc vagy komolynak szánt aforizma formájában. A nyelv – akár köznapi, akár emelkedett, akár érzelmes, akár hajmeresztő – állandóan reális és állandóan szürreális, éppen azért, mert saját magán kívül nincs köze az égvilágon semmihez, sem a valósághoz, sem a cselekvéshez, sem az emberi jellemhez.
Hát ezért „képzeletbeli operett”. Nem paródia, inkább „négyzetre vagy köbre emelt operett”: kinagyítás olyan fokon, hogy az elemek nem össze-, hanem széttartanak, minden részeire hull, és semmi mást nem érzékelünk, mint a gyorsan száguldó atomokat.
A rendszer működik, és többnyire mulattató is. Két megszorítással.
Az egyik a médiumok egymás mellett futó pályáit érinti, a másik a kultúraközi átjárást.
Nem ugyanúgy hajtható végre ugyanaz az eljárás a beszéd, az ének és a tánc közegében. A nyelv át- és kiforgatásának megvan a maga irodalmi hagyománya, bejáratott technikái olajozottan működnek. De lehet-e énekelni az ének ellen, táncolni a tánc ellen? A zenei avantgárd más utakat tört magának a 20. században, mint az irodalmi, és a balett-művészet is másként lépett ki klasszikus formakincséből. Emiatt az előadás ének- és táncbetétei a nyelvi közegtől eltérő módon rohamozzák meg és bontják le e két művészet eszköz-használatát: az áriák lehetnek képtelenek, de attól még hangzó mivoltukban szépek, a táncok is töredezettek és karikírozók, ám mégis szemet gyönyörködtetők. A nyelv síkján kidobott operett az énekben és a táncban alattomosan, noha persze kiforgatva, visszalopózik.
Ami pedig a kultúrák közötti átjárást illeti: egyet jelent az operett fogalma a francia kultúrában és egészen mást a magyarban. A franciáknak nincs operettjük, mivel az osztrák-magyar specifikum. Ha operettre kíváncsiak, ők is „Cigánybáró”-t, „A mosoly országá”-t vagy a „Marica grófnő”-t viszik színpadra. Egyszerűbb feladat franciák számára „képzeletbeli operettet” alkotni, mint a magyar közönségnek. Ez a mű a „szürrealista operett” műfajával kísérletezik. Nyelvi anyagában a költői és a színházi avantgárd, a sanzon, a külvárosi argó stilisztikai lehetőségeit kamatoztatja, regisztereiben elegyedik a műveltség-elemekből szőtt igényes ötletesség, a kültelki kiszólás és az abszurdoid blöff. Ezek nagyobb része át is jön a fordításban, amely kreatívan és szabadon „magyarít”, de azért sok minden el is vész a vámon. A magyar szöveg színesebb és szimplább, mint  a francia, amely csupán utánozza a bugyutaságot, anélkül, hogy beleesnék:
        Hogy én vajon mit kedvelek belőled,
        Elmondom szép sorjában énelőtted.
        A szívem benned legjobban mit kedvel,
        elmondom, hallgasd csak meg tiszta kedvvel.


(P.s.: A francia szövegről a feliratozásnak köszönhetően alkottam fogalmat magamnak.)

horváthAndor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése