Ruins
Az amerikai–kolozsvári koprodukció interferenciára van építve. Táncszínházi előadásról van szó, melyben fontos helyet kap a zene. Ez a zene pedig a rádiós interferenciára hasonlít (az az irritáló zaj, ami miatt általában továbbteker az ember vagy kikapcsolja a rádiót). Színházban nem lehet tekerni, bármennyire is azt mondják, hogy a nézőnek aktívan részt kell vennie az előadásban.
Más zajok is vannak a Ruins True-ban. Az előadás legelején hallatszik egy sípolás, ami az EKG hangjára emlékeztet. A fekvő nő megemeli felsőtestét és lábait, majd visszazuhan, és megint halljuk a sípolást. Mintha újraéledni próbálna. Ezt megismétli néhányszor. A sípolás néha nem felemelkedéshez vezet, hanem egy robbanás hangjához. Ez számomra érdekes volt, és vártam, hogy bontakozzon ki a haldokló nő története, illetve hogy tudjam meg, mi robban, hol robban, miért robban. Ehelyett viszont megjelenik a másik két táncos saját, különálló története. Egyik sem fedi fel magát, nem rajzolódik ki rendesen.
Ellentétes jeleket látunk. Elindítanak egy eseménysort, majd megfeledkeznek róla. Egy idő után már nem próbáltam keresni a fonalat. A szereplők közt (ha lehet őket szereplőknek nevezni) gyakran semmiféle viszony nincs, párhuzamosan léteznek, elmozognak egymás mellett. Néha találkoznak, és hajlunk a közös történet kitalálására, de azt sem engedik.
Beckett valójában ürügy, az előadás nem beszél róla. Átvesz tőle elemeket, de nem kezd velük sokat. Hangulatot viszont sikerül teremtenie, álomszerű, pontosabban rémálomszerű hangulatot, világvégit. Tovább lehet menni, és belemagyarázni a becketti elöregedést és a magányt, de én nem igazán éreztem, hogy ezt próbálta volna az előadás. Megállt a hangulat és a látvány szintjénél.
avramLaura
Beckett cipői
Van Gogh egyik legszebb festménye jut eszembe az előadás láttán, de persze nem csak a bakancsok hasonlósága miatt.
Egyszer egy művészettörténész azt vágta a fejünkhöz, mikor áradoztunk Van Gogh „cipőiről”, hogy hülyeség. A festő csak azért festette meg a cipőket, mert meglátta őket, megtetszettek neki, és nem volt jobb dolga. Nem szabad semmilyen mögöttes értelmeket kutatni, szép, szép, de a festmény csupán annyi, amennyi. Mélységesen felháborodtunk persze. De állítása talán igaz lehetne az előadásra, számomra legalábbis. Valahogy így: eszükbe jutott, és megcsinálták. Szép, szép, de talán (a becketti világra utaló túl egyértelmű és hamar „kiégő” jeleken kívül) nem lehet túl sok mindent beleolvasni.
demeterKata
A Ruins két oldalról
Láttam dvd-n az eredeti szereposztással, Mary Reichhal, aki egy lovas baleset miatt egy darabig nem játszhat. Annak a színésznőnek nagyon erős színpadi jelenléte volt és gazdag színészi eszköztára, szinte ő vitte a hátán az egész előadást. Azért is jobban működött az a verzió, mert a két játszó színésznő hasonló korú volt, így nagyobb tudott lenni kettejük között a feszültség.
Darvay Nagy Adrienne, színháztörténész
Szerettük az előadás látványvilágát, azt, amikor hátulról megvilágították a díszletet, de főleg a végén a gyerek megjelenését és játékát a dobozzal. Spontaneitást hozott a rögzített térbe. Különben tetszett az előadás, bár nem mindig tudtunk figyelni.
Bándi Emese és Zsigmond Adél, képzőművészek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése