Hány óra van... a színpadon (36.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Yvonne-ra tenni

Az embert kívülről alkották meg, tehát nem lehet teljesen önazonos – sosem önmaga, hiszen mindig meghatározza a forma, ami az emberek között születik.

Witold Gombrowicz: Napló

A fesztivál alatt két Yvonne, burgundi hercegnő-t láthattunk, egy szentgyörgyit, amit Bocsárdi László rendezett, és egy lengyelországit, Keresztes Attila rendezésében. Amikor a Gombrowitz-darab egyes színreviteleiről beszélünk, leginkább a főszereplő, Yvonne alakjának rendezői értelmezése és a közte és az udvar közti viszony lehet a kiindulópontunk. 

Bocsárdi előadásában, melyről a bemutató óta sokat beszéltek és írtak, furcsa, groteszk Yvonne-nal találkozunk, egy fajok közötti senkiföldjére rekedt hibrid élőlénnyel, aki férfi is, nő is, hüllő is... E kevercs lény felbukkanásai megzavarják a világos elvekre, azaz a korrupcióra és a képmutatásra épülő politikai rendet. A tisztségviselők az előadásban szenilis öregurak, akiket egy mefisztói vonásokkal rendelkező kamarás irányít (Pálffy Tibor). A december 8-i előadásban ez a figura tűnt színészileg a legjobban körvonalazottnak. Úgy látom, Bocsárdi László osztozik Gombrowitz szenvedélyében: lenyűgözi őket a fiatalok spontaneitása, vadsága, az, hogy izgatja őket az idősek világa, de ez a világ ki is ábrándítja őket mély erkölcstelenségével. A szentgyörgyi színház előadása a lengyel szerző munkásságának alapos ismeretéről tanúskodik.

Keresztes Attila katowice-i előadása a gombrowitzi szatírát, mely az ember degradálásáról értekezik, a forma által akarja kifejezni. Tere a szentgyörgyi előadáshoz hasonlóan egyszerű, mondhatni XXI. sz.-ian minimalista, jelmezei viszont, és az előadás ezzel lep meg, roppant látványosak. Az „haut couture”-jellegű ruhák pompájukkal és a részletek kidolgozottságával varázsolják el a közönséget. A tobzódás, a feltupírozott forma a belső tartalom hiányát akarja elleplezni. A rendező esztétikai síkra tereli tehát a darab problematikáját, ám a színészek, bár végig erőből dolgoznak, nem tudnak ennek megfelelően átütőek lenni. Itt felhívnám a figyelmet egy egybeesésre: Margit királynét, akit mindkét rendező übüi jellegűnek képzelt el, mind a két színésznő nagyszerűen alakítja.

Ami a legfontosabbat, a darab kulcsát, Yvonne figuráját illeti: az előadás nem tud meggyőzni vele. Egy egyszerű, természetes emberi lényt látunk egy önmagából kifordult, túlöltözött, agyonsminkelt, elembertelenedett társaságban. Az alig kifestett, fehér ruhás Yvonne (a többiek feketében vannak) szép lány, és tiszta, sérülékeny, naiv lélek. A rendezői gondolat, miszerint egy romlott világban egy normális lény szörnyként hat, nem igazán ragadta magával a közönséget. Az Yvonne és a többiek közötti ellentét spekulatív jellegű marad, megragad egy intellektuális szinten. Az előadásnak az a felvetése, miszerint Fülöp herceg valóban beleszeretne az udvarhoz érkező szép lányba, soványítja a darab jelentésbeli gazdagságát. Az ember eredendő mesterkéltségét (embernek lenni annyi, mint színésznek lenni, írja Gombrowitz) az előadásnak az a szereplője képviseli leginkább, aki a kosztümöket tervezte: éspedig Bianca Jeremias.

odangiuFilip

(fordította zsigmondAndi)