Hány óra van... a színpadon (8.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Alkoholisták

Minden alkoholista mellett áll egy angyal, ebben most már nem kételkedem,  így van ez az alapműben, Venyegyikt Jerofejev Moszka-Petuskijában is. Talán mert a végletes elesettség ilyen kényszerítő módon kívánja a gondoskodást és szorít helyet a csoda számára. Meg a monológ paradox műfaja miatt is ott áll az angyal: az ember önmagával való beszédében egyszer csak egy nem hallható hang kezd el válaszolni. A dráma főszereplője, Éva szerint létezik egy olyan kép, amit ha megtekint az ember, elveszti a hitét. Ez tíz rongyba kerül, ennyiért már végleg tisztázni lehetne a hang származását – van, akinek ennyire kevés, ennyire sok rongyot sem sikerült összegyűjtenie, ez a szerencséje.

Visky szövege – erre Tompa rendezése gazdagon épít – rétegzett módon teszi a színházi anyag kérdésévé a történetmondás problémáját, azt, hogy miként mesélhető el egy alkoholista nő sorsa.  A különböző színházi hagyományok, a Visitatio Sepulchri és a koncert  esetlenül „amatőr” parafrázisai, a színházi itt-és-mostra vonatkozó, a színészek nagyon is konkrét helyzetére utaló kiszólások sokasága (amibe az állami szubvencióból létrehozott misztériumjátékra vonatkozó ironikus kiszólás is beletartozik) egyszerre foglalkoznak a színháziasság kérdésével, és bontják ki – eltérő idők, terek, szerepek egymásra íródásával – Éva életét.  

Nem sztorizás útján, hanem viszonyszerűen. Hiszen az alkoholizmusban is egy viszonyt akarunk minden áron megérteni. Mi ez a bonyolult, ambivalens, szinte mágikus kötelék, a (valamilyen szertől való) függés. Hogyan működik, miért. Mi ez a feneketlen, hol kiszolgáltatott, hol vidám szomjúság. És akkor kiderül, hogy az alkohol sem pusztán egy szer, mögötte ott van egy (sérülés)történet, amögött egy újabb, és így tovább.

Az előadásban működtetett kettősség, a látható és a láthatatlan világ profánul humoros párhuzamai mintha a (bele)Írás helyét keresnék Éva életében. A részeg angyalok által alaposan elbaltázott sírlátogatás jelenetében Éva és Mária arca összeér, egyszerre látjuk az archetipikus és a személyes történetet, egyiket áttűnni a másikon,  az üres sírt és Éva egykor elvetélt, ravatalon fekvő gyermekét. Ez a szembesülés vezetné el az egész lényével áhított szabadsághoz a Kézdi Imola által megformált nőt?

Jóllehet az angyalok szerint a több olvasat lehetősége a luciferi kulturális forradalom eredménye, az előadás is egy sokértelmű, állandóan elbizonytalanított, a patetikusra mindig iróniával válaszoló szimbolikát mozgat. Eldöntetlen, hogy melyik jelenet mihez képest lenne valóságosabb (miközben mindegyik referenciális marad), melyik álom, melyik játék vagy látomás. Eldöntetlen, hogy az előadás végén söröskorsókból kirakott keresztre fektetett, az arról feltámadt, és a stúdióterem oldalajtán át a folyosó fényébe kilépő Éva a halálba itta magát, vagy éppen az újjászületésbe,  hogy minek a metaforájaként értsük ezt, ha egyáltalán metaforaként értjük.

És ez jó, mert nagy szabadságot bíz a nézőre. Meg a sokértelműség ajándékát, akármennyire ördögtől való dolog is lenne ez.

Lehet, hogy ördögtől való a sokértelmű bizonytalanság, a nézőnek mindenesetre ajándék. 

vargaAnikó

______________

Sokszor monotonnak és túl filozofikusnak, bölcselkedőnek éreztem az előadást. A vége felé viszont nagyon felerősödött, amikor Kézdi Imola felénk fordulva énekelt és olyan sztárparódiát szuggerált nekünk, ami sokkal mélyebb volt egy paródiánál, vallomás is volt, eközben pedig röhejes is. Itt meglett nekem a darabnak az a fajta groteszksége, amikor egyszerre lehet röhögni meg bőgni is akár, amit az elején nem éreztem. A díszlet is izgalmas,  szerettem azt, ami oda össze volt hordva egy kupacba, számomra  nagyon becketti volt.

                    

bótaGábor