Hány óra van... a színpadon (9.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

My-position at Ex-position

Vagy tízen lehettünk a fitness-teremben, egy közülünk Boris, a horvát színész-rendező. Azt mondta, minden, amit látunk, az előadás része, a kigyúrt pasasok, akik edzeni jönnek, a járókelők az utcán, mindenki le van fizetve, és tapsoljuk meg őket, mert megérdemlik. Azt is mondta, hogy az előadásuk, az Ex-position rossz, ha van jobb dolgunk, menjünk el, ne várakozzunk ott vele. De ha már elmentünk az Ecsetgyárig abban a szombat déli hidegben, maradtunk. Igaz, kíváncsiak is voltunk arra, hogy mi van a számokkal. Én a 67-est választottam magamban, tartaléknak pedig a 9-est. Amíg vártunk, Boris történeteket mesélt az életéből. Persze, lehet, hogy csak kitalálta őket, de a lánya nyuszijáról szóló szerintem igaz volt.

Néha bejött egy-egy színész, és mondott egy számot abból a nyolcból, ami adva volt. Egyszer a 67-es is elhangzott, de Eugen hamarabb reagált rá (biztos többet aludt), így én még vártam, amíg a 9-est mondta egy fiatal színész, és elvezetett a 9. terembe, ahol egy szőke színésznő várt egy széken ülve. Bemutatkoztunk egymásnak, majd bekötötte a szemem, és kezdődött a csodákról és az életről szóló történet. Egy elhagyatott, denevérekkel teli gyárban voltunk, és éreztem, ahogy azok repdesnek a fejem fölött. Aztán Mária kézen fogott, és vezetett. 

   

Végigmentünk a folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarra, és ott már nem igazán tudtam tájékozódni. A történet Máriáról szólt, ahogy az út közepén szül, vagy épp azt próbálja eldönteni, a padon hagyja-e Jézus nevű fiát. Közben mindenféle ingerek értek, illatok, a fal egyenetlensége, hideg víz, szívdobogás, csoki (igen, csoki!) végül a dermesztő hideg, amikor a földre terített pokrócon feküdtem.
avramLaura
______________________

Az Ecsetgyárban játszott előadásra elég kedvetlenül érkeztünk, személy szerint nem vágytam túl nagy interaktivitásra, szívesen felvettem volna a passzív nézői attitűdöt egy nézőtér hátsó sorában elfolyva. Sejthettem volna, hogy ez nem lesz épp ilyen egyszerű...

A fitness-teremben kezdtünk, Boris Bakal, a rendező (a közvetlen viselkedésére való tekintettel csak simán Boris) kedves történeteket mesélt imádnivaló esetlenséggel, késleltetésekkel, úgy, ahogy kell. Barátkozott (volna), de nem igazán volt kivel, az időjárás kifogott a „közönség” nagy részén. De azért próbálkoztunk: számot választottunk, aláírtunk, mosolyogtunk. Kinéztem magamnak a 29-es számot, de elég sokan pályáztunk rá, így mikor senki nem kalimpált a hármas szám hallatán, beadtam a derekam. Legyen hármas.

Felmentünk az épületbe, beinvitáltak egy szobába, és ott hagytak egy masszív alakkal. Nesze neked. Kellett neked hármas. De elkezdtünk beszélgetni. Színházról, magunkról, emlékekről, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A baj ott kezdődött, amikor naivan rávágtam Bojan kérdésére, hogy szeretek utazni, innen már nem volt menekvés. Bekötötte a szemem, és indulás. Bojan és a Bojan-vezette, vakon szinte béna Kata.

Csintalan gyerekek voltunk és becsengettünk a morcos szomszédhoz, majd elszaladtunk és elbújtunk. Közben „elejtettem” a frissen szerzett üveggolyómat a lépcsőn, de a nagy menekülésben nem szenteltem neki túl nagy fontosságot. Utána „megmutatta” a titkos helyüket, ahol cigizni szoktak és „olyan” lapokat nézni. Megkért, hogy ne mondjam el senkinek. Aztán a kislányról mesélt, akibe szerelmes. És akivel csokikrém-hetekre fognak menni, ha elveszi feleségül. Muszáj kitaláljon valamit az ember, ha nem szereti a mézet… Meglátogattam nagymamámat is, aki szorosan magához ölelt, mikor „megérkeztem” (valljuk be, ez volt a kedvenc jelenetem, a hidegre való tekintettel alig akartam elengedni Bojan-t), és így tovább…

Amíg végigcibált az Ecsetgyáron, kint-bent, az járt a fejemben, hogy ha már ilyen laza ez a dolog, nem maradhattunk volna a kisszobában beszélgetni? Az egész jól ment. De így? Fázol, nem látsz, botladozol, közben még arra is figyelj, hogy mit magyaráznak neked angolul, s ha lehet, még válaszolj is értelmesen. De végül mindent visszaszívtam. Az „utazásom” végén boldogan újságolta: – Nézd csak, mit találtam. Amiről azt hitted, hogy elveszett, újra a tied. Örökre – és a kezembe tette az üveggolyót. Majd leültetett, a lelkemre kötötte, hogy elszámolok tízig, mielőtt kinyitom a szemem. És ott mosolyogtam az Ecsetgyár udvarán egy tükörrel szemben. Kezemben az üveggolyóval, amit azóta is szorongatok…
demeterKata

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése