Hány óra van... az interferálásban (7.) – avagy köze? közünk? között?

Hány óra van a fesztivál zártakor…

Romániában?                         23:00         

                                                       La revedere!

Magyarországon?                  22:00         

                                                       Viszlát!

Chicagóban?                         17:00        

                                                       Good bye!

Horvátországban?                 22:00         

                                                       Zdravo!

Spanyolországban ?             22:00         

                                                       Adiós!

Franciaországban?               22:00         

                                                       Au revoir!

Izraelben?                               23:00         

                                                       טוב ביי!

Lengyelországban?               22:00         

                                                       Do widzenia!

Hollandiában?                        22:00        

                                                       Tot ziens!

Cât e ceasul... în general (36.) – sau adevăratul jurnal al festivalului

cina în familie

12 decembrie, 20.00, un cort în curtea Muzeului de Artă

Afară ninge cu fulgi mari, iar eu mă grăbesc să ajung la Muzeul de Artă unde spectacolul Mothers închide ediţia actuală a Festivalului Interferenţe. În cort mă loveşte un miros de mâncare la care maţele mele reacţionează. Dincolo de un paravan se aude muzică, râsete şi îmi dau seama că e bună dispoziţie. Mă chinuie ideea că eu sunt distras de probleme cotidiene pe când dincolo de paravan nişte personaje „gătesc” un spectacol.

După ce reuşesc să trec de paravan văd „protagonistele”. Aflu că nu sunt actriţe profesioniste, iar carnea personajelor e de fapt o păcăleală a ambalajului de produs cultural, ele fiind în mod absolut real persoane. De-a lungul întregului performance am încercat să fac abstracţie că personajele sunt contopite în mod absolut natural cu persoanele.

Dar ce s-a întâmplat? Nu pot să afirm că era vorba strict de monoloage, pentru că nu a existat o convenţie teatrală clară, dar au fost mărturisiri a unor mame legate de viaţa lor. Pornind de la reţete (noi fiind plasaţi într-o sală de mese unde exista şi o bucătărie), mergând la discuţii cu specific feminin (despre corpul femeilor, despre menstruaţie) iar pe urmă la un dialog intercultural între monoloage (felul în care sunt oficiate căsătoriile în tradiţii diferite, naşterea şi moartea din jurul nostru). Întâlnirea interetnică dintre protagoniste şi public se delimita prin bucăţi muzicale menite, asemenea unei băuturi, să asigure o bună digestie.

„Spectacolul” a fost emoţionant, plin de umanitate şi cât se poate de aproape fiecărei persoane din public. A fost o cină memorabilă, care a încheiat festivalul cu bună-dispoziţie. Nu pot decât să aştept un mic dejun peste doi ani, în deschiderea următoarei ediţii de festival.

orosRafael

Cât e ceasul... în general (35.) – sau adevăratul jurnal al festivalului

Ivona, oglinda slăbiciunilor noastre

Duminică, 12 decembrie, Ora 17.00

Pentru mine, spectacolele cu piesa Ivona, principesa Burgundiei de Witold Gombrowicz se leagă de nişte foarte bizare neîntâlniri. Din motive obiective, dar mereu neprevăzute, am pierdut spectacolul regizat de Alexandru Colpacci, prezent în 2007 la Festivalul Naţional de Teatru, deşi aveam biletul în buzunar, nu am reuşit să văd producţia de clasă realizată realizată de Filip Odangiu cu studenţii Facultăţii de Teatru din Cluj şi, doar cu câteva zile în urmă, nu am putut să ajung la producţia teatrului Tamási Áron din Sfântu Gheorge, în regia lui László Bocsárdi, prezentă în festivalul Interferenţe. Am simţit, deci, că piesa dramaturgului polonez, atunci când în sfârşit voi reuşi să o văd reprezentată pe scenă, îmi va oferi o experienţă specială. 

Spectacolul Ivona, principesa Burgundiei, regizat de Attila Keresztes la Teatrul Wyspianski din Silezia, Polonia, a fost o astfel de experienţă. Lumea conturată de regizor este asemeni unui frumos şi strălucitor ambalaj care ascunde slăbiciuni umane, minciuni, ipocrizie. Decorul foarte sugestiv realizat de Bianca Imelda Jeremias, predominant alb, trimite înspre un spaţiu muzeal, expoziţional. În superbe costume negre, puternic machiate, personajele care ocupă acest spaţiu sunt asemeni unor păpuşi de porţelan, frumos realizate, dar, în acelaşi timp, fragile şi artificiale. Apariţia Ivonei (Agnieszka Radzikowska), personaj puternic umanizat, perturbă firavul echilibru al acestei lumi şi le oferă, prin contrast, o oglindă a propriilor lor slăbiciuni.

Pe rând, Principele Filip (Michał Rolnicki), Regele Ignaţiu (Grzegorz Przybył), Regina Margareta (Anna Kadulska) şi ceilalţi curteni cad sub vraja acestei fiinţe „odioase” care le tulbură liniştea. Pentru ca lumea lor grotesc absurdă să poată continua, Ivona trebuie să moară, însă nu oricum, ci accidental, ca să nu încarce şi mai mult conştiinţele acestor fiinţe prefăcute. Complice la o crimă „accidentală”, suficient de ipocrite pentru a declara cu superioritate că „toţi suntem muritori”, păpuşile de ceară îşi pot relua nestingherite rolurile în mascaradă.

Spectacolul începe şi se termină cu aceeaşi imagine statică, asemeni unui instantaneu fotografic, sugestie a faptului că această lume nu se va putea schimba niciodată. Lăsaţi orice speranţă, voi cei ce intraţi aici.

wohlEugen

Cât e ceasul... în general (34.) – sau adevăratul jurnal al festivalului

doar o vorbă să-ţi mai spun

12 decembrie, 11.00, Casa Tranzit

Ultima discuţie (din ediţia festivalului de anul acesta) cu creatorii spectacolelor din zilele precedente i-a adus în faţa noastră pe cei de la Opereta imaginară (Teatrul Csokonai din Debrecen) şi Ruins True (coproducţie a Sushi Center din San Diego) dar a constat şi în lansarea albumului comemorativ al ultimilor 20 de ani de activitate de la Teatrul Maghiar din Cluj-Napoca.

Actorii de la Debrecen, precum şi traducătoarea textului original au vorbit despre cât de greu le-a fost la început să lucreze cu Valère Novarina, în primul rând din cauza textului, dar pe parcursul repetiţiilor au descoperit noi sensuri şi şi-au dat seama că ei de fapt trebuie să joace nu într-o manieră stanislavskiană ci într-una care deconstruieşte naraţiunea logică, iar în momentul în care nu au mai căutat să umple cuvintele personajelor cu conţinut propriu, lucrurile au mers mai bine. S-a mai discutat şi felul în care a fost primit spectacolul acolo unde a fost jucat, la ei acasă, publicul fiind extrem de reticent şi părăsind sala, probabil din cauza unor preconcepţii în ceea ce priveşte spectacolul teatral, iar la Paris, publicul fiind mai mult decât entuziast. Descriind maniera „cubistă” a lui Novarina, traducătoarea a descris munca de traducere, pe cât de dificilă, pe atât de plăcută.

 În a doua parte a discuţiilor, cei de la Sushi Center au dezvăluit că munca la spectacol a început în urmă cu doi ani încercând să se sintetizeze întreaga creaţie a lui Beckett într-un spectacol de teatru-dans având ca bază poemul Lessness. Pentru acest proces reducţionist s-a păstrat „recuzita” specifică din textele lui Beckett peste care s-au aplicat mişcările dansatorilor, improvizaţie pornind de la o simplă hartă a zonelor de acţiune. Muzica originală a spectacolului s-a născut de asemenea în mod spontan şi apelând la improvizaţie, aceasta schimbându-se de-a lungul repetiţiilor în funcţie de mişcările dansatorilor şi de restructurarea poveştii.

Lansarea volumului comemorativ a ultimelor două decenii de activitate a teatrului maghiar a fost din păcate, prin plasarea ei în ultima zi, un eveniment pierdut de către cei care ar fi meritat să afle. Prezentat sub forma unui catalog trilingv, volumul prezintă în texte şi imagini reuşitele incontestabile: 134 de premiere, regizori cu renume internaţional care au lucrat aici, spectacole şi actori premiaţi precum şi festivaluri organizate. S-au adus mulţumiri studenţilor de la teatrologie care au pus umărul în alcătuirea acestui catalog.

Uşile de la Casa Tranzit s-au închis (pentru moment) şi se aşteaptă cu nerăbdare următoare ediţie a festivalului.

orosRafael

Cât e ceasul... în general (33.) – sau adevăratul jurnal al festivalului

à bientôt, Patrice Pavis

12 decembrie, 10:30

Azi dimineaţă s-a încheiat workshop-ul susţinut de reputatul teoretician de teatru Patrice Pavis. Timp de şapte dimineţi, participanţii la workshop s-au trezit dimineaţă devreme (mărturisesc că somnul meu a avut de suferit) pentru a ajunge la Facultatea de Teatru şi Televiziune să analizeze, împreună cu pedagogul, spectacolele văzute în zilele precedente. Workshop-ul nu s-a derulat într-un mod foarte activ, de vină fiind probabil ora matinală şi teama de a analiza într-un mod superficial spectacolele, dar cu toate acestea, sunt ferm convins că fiecare participant a căutat răspunsuri la întrebările ridicate şi a fost provocat să caute răspunsuri mai departe, chiar dacă nu s-a exprimat în cadrul workshop-ului.

Ca metode de analiză s-a trecut de la semiotică (descriptivă şi analitică) la fenomenologie, cognitivism şi analiza acţiunilor (mişcare şi gest) iar ca materiale pentru a aprofunda analiza ni s-a oferit o bibliografie, precum şi extrase din cărţi, jurnale şi articole.

Analiza diferitelor spectacole din cadrul festivalului a constat în discutarea lor, iar specificul divers al formelor spectaculare dezbătute a dat workshop-ului o notă de complexitate.

Au fost şapte dimineţi plăcute, cu poftă de teatru, cu gânduri ce s-au spus şi cu gânduri neverbalizate, a fost o întâlnire roditoare cu un om de teatru cu experienţă.

orosRafael

Hány óra van... a színpadon (39.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

Utána

A Ruins True végén volt egy mozzanat. Az előadás zárt (Tompa Gábor talán így nevezné). Három szereplő kering egy kilátástalan, szürke térben, vissza-visszatérő mozdulataik merev renddé állnak össze. De a vége után támad egy élő helyzet. Az oldalt álló gyerek-szereplő, aki csak pár perce lépett az előadás terébe, bizonytalan: a meghajló színésznő nem nyújtja felé a kezét, mit tegyen, hogy állhatna be ő is a hajlongók sorába? Természetes zavara üdítően hat a formalizált előadás után.

Egy másik előadásban, a Mothersben elénk járuló nők nem kitalált szerepet, hanem önmagukat viselik magukon. Saját életükből, barátnőik történeteiből mesélnek el néhány esetet. Természetesek, civilek. Énekelnek, táncolnak, főznek nekünk. Ránk mosolyognak, letörlik egymás könnyeit. Spontán pezsgésük után, a tapsrendnél beérkezik viszont bemutatóink örökös kelléke, a virágkosár! Furcsán formális mozzanat ebben a laza térben és időben – ahol azt se tudni, mikor ér véget az „előadás”; a virágkosár utáni vacsora, a közös tánc is hozzátartozik, meglehet. 

A formális és a spontán. Ez a kettő uralja viszonyainkat. Az előadások utáni rítusokat is.

A meghajlás rendjében nem a szabályszerű hajlongás az érdekes, hanem hogy szerep-maszkjukat levedlő emberi arcokat látunk. Sokfélét: lelkeset, fáradtat, hamiskásat, fénylőt. A néző tapsában szintén a rend mögül kitörő természetes viszonyulás az érdekes. A mi tapsunkat, erdélyi magyarokét viszont túlzottan kordában tartja, sorokra bontja egy ránk rakott fegyelem. Azért nevetnek ki bennünket. A vendégtársulatok mindig kinevetnek. Nem értik ezt a rendet.

A néző a tapsával prezentálja magát. Ő így ad elő. Az erdélyi néző előadása merev. A forma erősebb, mint mi vagyunk? Mi egyenként nem vagyunk?

A forma erősebb, mint mi vagyunk? Amikor előadunk? Amikor készítünk egy előadást? Magunkra húzunk egy formát, és az eltakar minket? Meglehet. Betesszük a lelkünket az előadásba, és eltakarja. Alkalomadtán azt is eltakarja, hogy bele se tettük.

A fesztiválon sok formai előadást láttunk. Jellemzően a mieink azok. A Tompáé, a Keresztesé, a Bocsárdié. Sok formátlannal is találkoztunk, ilyen a holland Mothers, a horvát Process_In_Progress. Formásan formátlan a Képzeletbeli operett, a Woyzeck, a Vacation from History, az Ugyanaz a tenger, a Mértéket mértékkel, formátlanul formás a Verespatak, a Lüszisztraté, a Pyramus és Thisbe. Formásan formás A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai, az Ex-Position, és itt most feltehető a kérdés, hogy mi ez a bekezdés?

Azt hiszem, eluralkodott szövegemen a forma. Elég hülyén. Önjáró lett, és elveszített engem. De felfeslett a szövedéke, és kifolyik rajta a személyes. Ami épp annyira gáz. 

Mert dobjuk el a formát, legyünk önmagunk?  Csakhogy...

Amikor a Mothersben vagy az Ugyanaz a tengerben nagyon direktben egy igazi ember igazi anyja elvesztéséről beszélnek, folyik arcomon a könny. De elfordítom szemem a beszélőről, védekezőn vagy dühösen. Megszakítom vele a kontaktust. Kim ő nekem, hogy? Kije vagyok, hogy? Maradjon magának. Maradok magamnak. Sírjon, ha akar, sírok én is, ha kell, de ez az én dolgom. Mitől lenne kettőnk között kapocs?

Az élő, érző ember az utcán járkál, mellém ül a padon, panaszkodik. Ha ismerem, akkor érdekel a sorsa, megvigasztalom. Ha nem, adok neki egy lejt és tovalibbenek. 

Aki a színpadon áll, azt nem ismerem. Ne akarjon idebújni hozzám. Ne legyen meztelen. Öltsön magára egy ruhát, úgy talán beszélgethetünk.

A Dabija-előadás mesterember-jelenete, az Odeon díszítőivel, attól volt szép, hogy láttuk benne a küzdelmet. Láttuk az egyszerű emberek tiszta létezésébe türemkedni a formát és dolgozni rajtuk. Ki-ki más formát keresett játékának, de egy se volt „mentes” közülük. 

A Mothersből az a lány, aki teljesen felszabadult volt, azonnal a „barátnőm” lett. Szemkontaktus, mosoly, és kidobta a színpad, közénk. Nem kötötte gúzsba semmi, ezért gyorsan meg is szűnt előadónak lenni. A fehér nő viszont, aki nyolcuk közül a legkevésbé találta fel magát az adott helyzetben, izgalmas volt. A természetesség akarása küzdött benne a színpad mint helyzet rátukmálta merevséggel. Küzdött a formával. Alulmaradt, de hálás vagyok neki. Színre vitte a zavart. 

Színre vinni a zavart. Ha a rendből indulunk ki, megkeresni, hol feslik fel a szövedéke. Felhasítani, vagy megengedni, hogy felhasadjon. Ha a természetesből indulunk ki, megtalálni, milyen keretbe illeszkedik, milyen törvény van kiszabva rá.

Előadás vége, taps. Beáll a rend. A taps rendje. Én nem akarom ezt a rendet. A vendégtársulat kinevet. Zavarban vagyok, de nincs kiút. A tapsolók közt a helyem. 

(Legfennebb színre vihetem ezt a zavart.)

zsigmondAndi

Hány óra van... a színpadon (38.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?

A közönség megvendégelése

Nem lehet szebb lezárása a fesztiválnak, mint egy közös vacsorába torkolló előadás, a fesztiválközönség megvendégelése. Ezt gondolja az ember akkor is, ha számszerűen nincs mindenki jelen (részvétem dolgozó kollégáimnak...), és a közönség soraiban bizonyára akadnak alkalmi nézők is. Ezen a héten ez volt a legjobb vacsorám (nagyvonalúan: főtt étel), amit a rohanásban sikerült magamhoz vennem, ezért külön köszönet az anyáknak. Akik arra is gondolnak, hogy nem csak szellemi táplálékkal él az ember. Az előadás szép metaforája volt az anyai gondoskodásnak. Hiszen az előadók nem csak beszélnek a női lét különböző aspektusairól, de eközben – szinte észrevétlenül, természetesen, ahogy nap mint nap az életben is teszik – performálnak valamit, ami mélyen és erősen kapcsolódik a nőiséghez: ételt készítenek.

A Bánffy palota udvarán felállított sátor voltaképpen egy nagy konyha-installáció: elöl egy zöldségekkel és gyümölcsökkel megrakott konyhapult (a tűzhelyen gőzölgő edények, mögötte olívaolajos dobozokkal, fűszerekkel, konyhai eszközökkel megrakott polc), hátul egy ipari méretű mosogató látható. A kettő között asztalok és padok. Mindenhol az ételre utaló jelekkel találkozunk, a padlót ételcsomagolás borítja, a pult melletti, üres konzervdobozokból emelt fal viccesen utal a konyha óvóhely-jellegére, a falon pedig az anyák humorérzékének jeleként nagy poszter figyelmeztet a túlzott alkoholfogyasztás káros hatásaira.

A tér a megérkezés első pillanatától fogva befogadó, otthonos. Vidám zene szól, a nyolc különböző nemzetiségű, Hollandiában élő nő mosolyogva sürög-forog a konyhapult körül. Az asztaloknál forró mentatea és harapnivaló fogad, a nézők fecserésznek, asztaltársaságokká rendeződnek. Mindez előhívja bennünk a különféle baráti/családi vacsorapartik és ünnepi lakomák emlékeit, fesztelen hangulatait. Színházi helyzetben vagyunk, a fesztelenségnek így más jellege van, mégis, olyan védettségben érzi magát a néző, amilyent a színházban nem sokszor tapasztal.

A konyhapult elé kilépő nők először ételekről, a főzésről beszélnek, bemutatnak egy-egy kedvenc gyümölcsöt. Megtudjuk, hogy a gránátalmát és a mangót finoman összenyomogatva saját héjában préselhetjük gyümölcslévé, hogy az érett görögdinnyét kopogtatással lehet kiválasztani, viszont a hangfelismerés megfelelő tapasztalatot kíván; hogy a szegfűszeg érzéstelenít, ha fáj a fogunk, és a lehelleten is javít. Mindennek nincs újdonságértéke. Mint ahogy azok az élmények, történetek sem lépnek sokkal túl a nőiség köznapi felfogásán, szólamain, amiket az első/utolsó menstruációs élményükről, a pubertáskori testi változásról, a terhességről, a szülésről, a családról, a gyerekekről és a halálhoz való viszonyukról mesélnek. Mégis fontosak ezek a történetek, megnyilatkozások. Nem csak a személy(iség)ek hitelesítő erején keresztül hatnak – az előadók saját lényükkel/életükkel állnak ki elénk. Hanem mert a nők közti olyan viszonyulásról szólnak a történeteik, amiben az előadók maguk is léteznek a megnyilvánulás terében: az empátiáról, a szolidaritásról, az egymást segítésről.  

vargaAnikó