Vészbejárat – az UTE projektjei
Elvétve szállingóztak be emberek a Tranzit Házba, mert kevesen tudták, hogy a programban zártkörűként meghirdetett eseményt végül mindenki számára megnyitották. Vártunk és vártunk, míg negyven perces késéssel végre elkezdődött az Európai Színházi Unió közös projektjének bemutatója. Kár, hogy nem követhették végig többen, mert izgalmas volt.
A konferencia műfaját performatív elemekkel játékosan megbontó esemény – hiszen négy katonarendőrnek öltözött színész járőrözik a teremben, gyanakvóan meg-megállva a nézők előtt, hogy máris kényelmetlenül érezzük magunkat – a Pradise Lost/Emergency Entrance címen futó, több nemzetközi színház résztvételével megvalósítandó munka terveit mutatja be. A projekt a nemzeti/kulturális identitás kérdéskörét vizsgálja a multikulturalizmus kontextusában. Azokra a jelenségekre és társadalmi csoportokra fókuszál, amelyeket napjaink gazdasági migrációja hozott létre, és voltaképpen azt firtatja, hogy a gazdasági gyarmatosítás következtében kialakult kulturális/szociális problémakomplexumok milyen viszonyban is állnak az európai humanista gondolkodással.
Michael Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója például (miután a színész-rendőrök alaposan megmotozzák, átvizsgálják előadása lapjait) egy igen kurrens, Európa szinte minden országát érintő problémáról beszél, a perifériára szorított csehországi roma közösségek és a többségi társadalom közti konfliktuális együttélésről. My Neighbour – My Enemy alcímet viselő dokumentumszínházi terve ennek a kisebbségnek szeretne színpadi teret adni, különböző szociális rétegeket képviselő emberek megszólítása által.
Ugyanezt valósítja meg a Garibaldi Színház Lume című videója, ami Olaszországban élő román vendégmunkásokat és a befogadó ország polgárait vallatja arról, hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan élik meg többnyire átmeneti emigráns létüket.
Yorgos Paloumbis, a görög Nemzeti Színház képviselője a kényszerprostitúció jelenségéről beszél, Invisible Olga című projektje a jóléti társadalmak és a szegény országok közti emberkereskedelem meghatározó ágazatát veszi górcső alá. Paloumbis nem elégszik meg a kimondott szavakkal, lapokra írt statisztikákat mutat, címszavak felmutatásával vázolja a prostituálttá válás tipikus forgatókönyvét, kérdez, összefüggéseket kutat, vajon miért nem szöknek meg ezek a nők, miért nem szöknek meg még az elviselhetőbb, happy traffickingnek nevezett sávból sem, milyen etapjai vannak a folyamatos manipuláció által okozott lelki terrornak, függőségnek, miért ennyire közömbös a hatóság az emberkereskedőkkel szemben.
A Tel Aviv-i Habimah Nemzeti Színház tervéből, Shay Pitowski videójából csak pár percet láthatunk, nem működik a felirat, így Matteo Bavera és Lelio Gianetto (Schauspielhaus) performanszára ugrunk, vagyis inkább fordulunk felé, a terem másik végében ugyanis panaszos, artikulálatlan énekmormogással kísért zene hallatszik. Az ének elhal, a zene nem, erre olvassa fel Gianetto olaszul (az angol feliratot vetítik) a Pinar hajó történetét, ami napokig hánykolódott Málta és Olaszország között, éhező és haldokló líbiai és nigériai menekültekkel a fedélzetén, mert egyik állam sem akarta befogadni őket.
Szóval ez izgalmas terv, pontosan jelzi, hogy a kortárs színházművészetben erősödik a mindennapi valóság, a társadalmi iránti figyelem. Ebben a munkában megkerülhetetlen lesz a színházi eszközök, a beszédpozíciók felülvizsgálata is. Mert jó dolog, hogy végre láthatóak, hallhatóak lesznek az eddig láthatatlanok, a perifériákon élők. De mégiscsak van abban valami ironikus, hogy megint a középosztálybeli fehér ember beszél róluk. Erhardt Miklós és Dominic Hislop projektje jut eszembe, akik nem lefotózták a hajléktalanokat, hanem kamerát adtak nekik, hogy maguk készítsék el a számukra fontos képeket, kisfilmet. Nem reprezentálták őket, hanem a reprezentáció eszközeit biztosították számukra. Láttunk valaha cigány színházi előadást?
vargaAnikó
