Hány óra van... a fejünkben (6.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –

Szabó István, OSZMI, igazgató-helyettes
Mert a színház játék. Ahol a színész játszik, a néző pedig benne van a játékban. Komolyan veszi, elhiszi, sőt átéli, amit lát. A közönség gyermeki lélekkel fordul a játszók felé. Védtelen. A színész felelőssége, hogy ne éljen vissza ezzel. A kritikus dolga, hogy felhívja a figyelmet a visszaélésekre.
Féltem a színházat, a játékot a gépies megoldásoktól. Az egykaptafás rutintól éppúgy, mint a színpadi masinériák túltengésétől, vagy a marketing-hazugságoktól.
És az esetek többségében erőltetettnek, kontraproduktívnak érzem az igyekezetet, hogy az előadásba még sokkal jobban bevonják a nézőket. A közös játék öröméhez ennél sokkal kevesebb is elég.

Visky András, író, dramaturg:
A színházban közel kerülhetünk ahhoz, ami emberi, ami személyes. És ezt sokféleképpen tehetjük. A kultúra más területei már nemigen alkalmasak erre.
A színházban nagy téteket látok, nagyon nagy tétek vannak benne. Ez nem jelenti azt, hogy sikerül minden esetben ezek szerint cselekednünk...

Pálffy Tibor, színész:
Milyen színházat szeretek? Azt, ami nem természetes, hanem természetszerű. Ami igaz is, de költői is. Ami idézőjelbe van téve.

Patrice Pavis, színházelmélet-író:
Why theatre? Because I can watch people without asking them for permission.

Darvay Nagy Adrienne, színháztörténész:
Amióta az eszemet tudom, vonzódom a színekhez. Szeretek mindent, ami színes. S mivel – Istennek hála! – eleink házakat emeltek a Színnek, természetszerűleg imádom a Színházat. Szín-esz-tézia... Itt a szín elválaszthatatlan az észtől. Nem lehet nem szeretni a színészt, meg a színháziakat. Ők a családom, a barátaim, történelem, jelen, s remélem, jövő is. Találkozás, utazás, magamba-szállás, a mindennapok ünnepe. Ünnepi hétköznapok. Mindenkori JÁTÉK. Szenvedély, szerelem, sokszor harag (régebben Harag). Soha többé. S persze, mindig. Nagyon. Már nem tudnék élni nélküle. Sőt, talán meghalni sem...

Hány óra van... a fejünkben (5.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –

csíkszeredaiak a fesztiválon

Tamási Csaba matematikatanárral, Tamási Izabella mérnökkel és Fecske Nándor  kolozsvári egyetemistával beszélgettünk. 

zsandr: Miért is jártok színházba?

Csaba: Mert kiragad a hétköznapokból, más élményt nyújt.

Izabella: Középiskolás koromtól fogva alakult ki ez a kötődés, szívesebben megyek el színházba, mint hogy filmet nézzek. Brassóban voltam középiskolás, és a szentgyörgyiek rendszeresen jöttek bérletes előadással, így kezdődött. Aztán amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor jöttek vendégszerepelni a vásárhelyiek... 

Csaba: Én a jó színházba szoktam elmenni, abba, amit úgy ítélek meg, hogy kellően színvonalas. A Csíki Játékszín előadásait nem nagyon szeretem, helyenként középszerűek. Van egy pár jó, de amúgy... nem tartoznak a számomra kielégítő élmények közé. 

Izabella: Szentgyörgyre járunk, mert az közel van. Megnéztünk pár Bocsárdi-rendezést, meg múlt évben volt színházi fesztivál is, arra is elmentünk, két előadásra. Gyergyóba is elmegyünk színházat nézni.

Csaba: Végül is így nőttünk fel. Nekünk nem volt tévénk. Héjjasfalván ötödiktől bérletem volt, a szüleim vittek. Ha értettem, ha nem. Aztán kiderült, hogy egy csomó mindent megértettem, legalábbis megmaradt valami, vannak darabok, amikre emlékszem.

Izabella: A gyerekeinknek nagyon jó, hogy van Csíkszeredában színház. Mert Brassóban teljesen meg van halva a színházi élet, a brassóiak Szentgyörgyre járnak színházba, mert egyik színház sem megy oda.  Ha ott maradtunk volna, akkor a gyerekeim úgy nőnek fel, hogy nem ismerik a színházat. Mert felnőtt ismerőseink néha elmennek más városba színházat nézni, de a diákok már nem. Ilyen szempontból jó, hogy van a Csíki Játékszín, mert rendszeres lehetőséget biztosít a színházba járásra.

Csaba: A csíki egyetemisták azért járnak Kolozsváron is színházba, mert otthon már megszerették ezt, megszokták.

Izabella: Szentgyörgyön az történt, hogy amikor Bocsárdi odakerült, eleinte nem jártak az emberek színházba. A diákok hozzászoktak a másfajta előadásokhoz, és aztán elvitték a szüleiket is. És szép lassan kialakult egy másfajta közönség, egy másfajta igény.

Nándor:  Én a volt magyartanáromnak, Boldizsár tanár úrnak köszönhetően szerettem meg a színházat. Kötelezett arra, hogy megvegyük a színházbérletet, így elmentünk a Csíki Játékszín évente négy előadására. Olyan dologgal ismerkedtem meg, amiről manapság szerintem sok fiatal lemarad. Nekem nagy élmény volt minden egyes alkalom, és emiatt Kolozsváron is megnézem az előadásokat. 

zsandr: Mit tud a színház, miért vonz minket?

Izabella: Nekem annyira tetszett, hogy amikor jöttünk kifele előadás után, azt mondtad, Nándi, annyira szereted ezt a termet, egyre jobban, mert már annyi előadás-élmény fűz hozzá. Olyan lelkes voltál...

Nándor: Igen, minden egyes kijövetelkor végignézek a termen és eszembe juttatja az előadásokat, az élményeket, amik ide kötnek, és egyre gazdagabb az egész. De hogy mit tud a színház mást? Mint mi? Mint a film?   

zsandr: Hát hogy addig is miért nem kocsmázol, olvasol, bármi, amit ehelyett csinálhat az ember...

Izabella: Utána mindig beülünk egy kocsmába különben, ez így zajlik otthon is, és megbeszéljük...

Nándor: Társasággal jönni a legélvezetesebb. Olyan a színház, mint egy gyorstalpaló, mintha egy társaság gyorstalpalóval, két óra alatt kiolvasna egy könyvet, ugyanakkor lehetőséget biztosít, hogy utána beszélgessenek erről.

Izabella: Minket Nándi spéci erre hívott, a Mértéket mértékkel előadásra. Csak ezért jöttünk fel Kolozsvárra. És hogy utána beszélgessünk róla egy fél éjszakát...

Hány óra van... a fejünkben (4.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –

Albu István, rendező:

Hát, nem tudom... Én még hiszek abban, hogy tartalmaz valamit, ami nem csak nekem kell, hanem másoknak is szükséges. Van a színháznak egy közös nevezője, amit ha megtalálunk, nagyon szép dolgok tudnak létrejönni.      

                                                                                 

Csepei Zsolt, színész:
A színház olyan, mint egy nagy dinnye. Kicsit elbíbelődsz vele, amíg kinyílik, de akkor kapod meg a lédús bensőt. Aztán ott vannak a magok. Azokat ki kell köpni. Amelyikben sok van, az nem jó. Amelyikben kevesebb, az jobban ízlik. Amelyikben nincs egyetlen mag sem, az gyanús.

Karcagi Klára, diák: 

Nem járok sűrűn színházba, de itt olyan élményeim vannak, mint sehol máshol. Ilyen volt Schilling előadása, A csillagász álma, amit a Művészetek Völgyében láttam. Minden ízében megmozgatta a nézőt, vetítettek, bevonták a közönséget, fantasztikus volt. Azt, hogy testileg is ennyire benne lehet lenni valamiben, ami másnak a gondolata, a színháznál jobban semmi nem adja vissza.

Biró István, színházi fotós:
Izgalmas folyamat, ahogyan a játéktér világa leképeződik a fotográfia terében, ahol aztán új képi „történetekben” él tovább. Szakmai ártalom, hogy a fotós az elkészíthető képek függvényében méricskél nagyjából mindent, ezt nehéz kikapcsolni. Mégis, színházi élményeimnek nem a fotóim a mércéjük, a legszebbek eddig a fényképezhetetlenek voltak.

Farkas Lóránd, színész: 
Azért a színház, mert szeretek játszani. Színpadon másképp lehet megnyilvánulni, mint az életben, sok dolgot ki lehet próbálni. A színpad szabadságot ad a nézőnek és a színésznek is.
Akkor érzem jól magam nézőként, ha meg tudok feledkezni arról, hány óra van, mikor, miért, kivel jöttem ide. Színészként és nézőként is az a jó, ha teljesen el tudok merülni egy előadásban. Nehéz megmondani, hogy mi váltja ki ezt az élményt. Hangulattól is függ, hogy aznap mire van szükségem.

Pál Attila, fesztivál-koordinátor:
Nem alkotó, hanem kivitelező vagyok. Az én helyzetemben az a jó a színházban, hogy amit megálmodnak a művészek, azt megpróbálom megvalósítani. Öröm, ha sikerül.
Tompa Gábornak volt egy jó megfogalmazása, hogy a színház az a szükséges dolog, ami ha nem volna, nem is tudnánk, hogy mi ez a világ. Ez engem megfogott, rám is érvényes, mert annyira megfertőzi az embereket a színház, hogy teljesen magukévá teszik az alkotó gondolatait. 
Másik nagyokos gondolata meg Nemes Leventének volt, hogy mindenki, aki a színházban dolgozik, színész akart lenni, csak nem fért hozzá a színpadhoz. Ez rám is igaz kicsit. Én még Gyergyóban a Figuránál, Bocsárdi Lacinál kezdtem, akár még színész is lehettem volna. De egyáltalán nem bánom, hogy nem így lett, mert ezek a dolgok nem véletlenül történnek. Amikor Bocsárdi visszahívott a színházhoz gazdasági és produkciós igazgatónak, akkor találtam meg a helyem a színházban. Addig csak kerestem.
Igen, tanultam annyit a többiektől, hogy egy kicsit színházelméleti szemmel is nézem. De nagyon szubjektív vagyok. Ha ismerem az alkotókat, a munkamódszerüket, a civil életüket, akkor bármit csinálnak, seggre esek tőle. Igazából a szubjektivitás mozgat. 

Gosztola Judit, diák: 
A színház nekem elszakadás és kapocs egyben. Az előadás idejére el- és kiszakadok a valóságból, és egyre közelebb kerülök valami igazán fontoshoz. A lényeghez.

Köllő Katalin, színikritikus:

Mert néha igaz. Fájdalmasan, gyönyörűségesen igaz. 

Mert néha hamis, túlságosan is hamis.  

Mert gyönyörködtet. Hogy lehet ilyen jól csinálni?  

Mert felháborít. Hogy lehet ilyen pocsékul csinálni? 

Mert meggyötör. Napokig, hetekig magamban hordozom egy-egy töredékét.  

Mert istenáldotta tehetségeket látok.  

Mert magukat tehetségesnek gondoló mesterembereket látok. 

Mert magasba röpít. 

Mert bedöngöl a földbe. 

Mert élet.  

Mert halál.  

Mert SZÍN-HÁZ.

Hány óra van... a fejünkben (3.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –        

Karácsonyi Zsolt, költő, színikritikus:

A színházról beszélni annyi, mint a Gépezetről beszélni. Ezért történhetett meg néhány évszázaddal ezelőtt, hogy a különböző gépezetekről szóló könyvek borítóján a Theatrum machinarum cím díszeleghetett. A gépek közé néha egy-egy emberalakot is berajzoltak a szerzők. Ezek az emberalakok hihetetlen mértékben hasonlítanak korunk színészeire. De a színész mégsem gép, a színház sem gépezet csupán. Elég ha csak rágondolunk a Színházra, Ő azonnal mozgásba lendül.

Baló Levente, újságíró:

Páratlan varázsa van annak, hogy az előadó fizikailag jelen van, és hogy a színház itt történik, a jelen időben. De hogy a színház történjen, ahhoz nekem is jelen kell lennem, közte és köztem történik a színház.

Ez a feszültségteljes összevillanás tele van játékkal, komolyan vett játékkal. Ha egy szék van a színpadon, könnyedén megértem, hogy az egy trón, vagy ha a színész valami színes löttyöt iszik, nyomban megértem, hogy mérget ivott, noha tudom, hogy nem az. 

Bennem is, aki a nézőtéren ülök, megvan az a vágy, hogy átváltozzam, más legyek, belebújhassak mások bőrébe. (Én te akarok lenni, akár egy pillanatra is, valahogy így mondja Nádas Péter.) Ebből valamit megkóstolhatok a színházban.

Gergely Zsuzsa, rádiós:

Amikor általános iskolás koromban azon gondolkodtam, miért szeretek annyira olvasni, kölyökkori agyammal megfogalmazódott bennem az, hogy van egy véges életem, abban megélhetek bizonyos dolgokat, nem túl sokat, nem túl sokféleképpen. Az olvasás révén más emberek életének is részese lehetek, más világokba is átköltözhetek, mint ami nekem adatott. A színház, amivel később ismerkedtem meg, ugyanezt jelenti számomra. Önmagamat másképpen fogalmazom meg a színháznak köszönhetően. Arra is rájöttem, és ez borzasztóan szomorú a színházba-járásban, hogy ettől az én életem ugyanolyan véges marad, és én ugyanolyan picike maradok benne, de ahogyan a végességhez vagy önmagam jelentőségéhez viszonyulok, azt a színháznak is köszönhetem.

Váradi Nagy Pál, rádiós:

Önmagamat kereső, amolyan villoni, „csak azt nem tudom, ki vagyok”-embernek tartom magam. Színházba is azért járok, hogy egy darabkát felfedezzek abból a titokból, ami talán mások számára sokkal nyilvánvalóbb, és amit a nyelvészek ÉNnek neveznek. Nekem az a jó előadás, amelyik különben elérhetetlen helyzetekbe, például nagybetűs drámába repít, és ott is úgymond kipróbálhatom magam. Mert hétköznapokból van elég.

Bóta Gábor, színikritikus:

Kölyökkoromban másfél utcányira laktunk a bábszínháztól  (megjegyzem csendben, most is ott lakom). Szabad bejárásom volt, sokszor végignéztem a repertoárt, aztán így maradtam. Ez egy nagy szerelem, egy szenvedély, egy őrület, amiből ideje lenne kigyógyulni.

Bakk Miklós, politológus:

A színház párhuzamba állítja az életet önmagával. Kiléptet mindennapjainkból úgy, hogy közben saját, tágasabbá vált – vagy tágasabbnak érzett – életünkbe lépünk vissza.

Bogáti Ákos, zenész:

Arra kell a színház, hogy a sok kavargó szürkéből valami furcsa színes legyen. Kell egy ház, ahova időnként eljövök, hogy megnézzem, mások hogyan játszanak a színekkel, és aztán minden kitisztul és fehér lesz. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Hány óra van... a fejünkben (2.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –

Dr. Ács Piroska, a budapesti OSZMI igazgatója:

Eredeti végzettségem szerint művészettörténész vagyok. Ezért is, első nekifutásban a látvány felől közelítek, utána áll össze a kerek egész. Nyilván az előadás irodalmi, dramatikai alapja, a színészi játék, minden kerek egésszé tud összeállni, de ami számom-ra elsősorban fontos, az mégiscsak a látvány egysége.

Alice Georgescu, színikritikus:

Néhányszor ki akartam lépni a színház közegéből, hogy életszagúbb dolgokkal foglalkozzam. Azt hiszem, azért maradtam, mert valahányszor visszaléptem a valódi világba, az oly kevéssé tűnt vonzónak, hogy úgy láttam, jobb a színházban, annak minden gyengeségével, nehézségével együtt. A színház területe valamilyen módon védve van a mindennapi élet szemetétől – ami olykor mégis beszüremlik a színház világába, néha még a színpadra is.  Mégis, itt az emberek közti rivalizáció nem egy nagyobb házért, egy jobb autóért, vagy egy felsőbb pozícióért folyik, hanem egy jobb szerepért, vagyis azért, hogy több ideig másvalakiként mutatkozhass. Ez végső soron annyira anyagtalan és idealista dolog, hogy a színházban még a vétkek is enyhébbek, játékosabbak.

Darvasi Ferenc, a Bárka szerkesztője:

Aprócska álmom: premier, mindenki ügyesen tesz-vesz a színpadon, nincs probléma. A közönséget teljesen leköti a gördülékeny, feszes előadás. Igen ám, de én is ott vagyok, és lassan jelenésem lesz. Beszélnem kell. Fogalmam sincs se a társ végszaváról, se arról, mi a darab, és ugyan „miről szól” a figurám. Dadogni fogok, vagy halk leszek, száz százalék. Az utolsó pillanatban felébredek, csuromvizesen, mint akit megkínoztak. Aprócska álom, nem is olyan különleges, és talán megmagyarázni sem nehéz, de százszor visszatért, hosszú éveken át. Számomra ezt is jelenti a színház.

Hány óra van... a fejünkben (1.) – avagy kell-e a színház, de miért?

Miért a színház –

A kérdés így szólt: „Miért érdekli Önt a színház?” Ez igen megérintett, ritkán vagyok Ön. Hálatelten válaszolok. Én: Ön! Megbabonáz a szép, kerek, pöttyös bötűjű Ön. A bennem létező idegen.

Azt mondják, hogy a két legdrámaibb művészet a rajz és a zene. Érteni vélem, miért nem a színház áll az első helyen. Nyilván nemcsak azért, mert a mondás a festő Paul Klee-től való, hanem mert mind a rajz, mind a zene létrejöttének formája a dráma. A színház dráma nélkül is létezni tud. De mi is a dráma?

Az ógörög-német nagyszótár szerint a szó cselekvést jelent, ám korábban ’megmutatkozás’, ’kilépés a rejtett állapotból’, ’el nem rejtettség’, ’leleplezés’ értelemben is használták. Nem áll messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a dráma az, amikor valaminek a lényege megmutatkozik. A rajz is, a zene is létrejöttekor láthatóvá teszi a rejtettet, vagyis azt, ami rejtettként létezik. És rejtettként mutatja meg. Hallottak már olyan hangot, amelynek 400 hertz a rezgésszáma? Láttak már olyan vöröst, amelynek 666 nanométer a hullámhossza? Igen, még ha nem is tudnak róla. Amikor a portré egyik fele árnyékban marad, na, ez már egészen frenetikus láttatás. Vagy ahogy a Trisztán-akkordban felfedi magát a szerelem. Ilyen szerelemről soha senki nem hallott beszélni.

A színházban megmutatkozik-e az elrejtettként létező? A színpad-e az a tisztás, ahol megjelenik?

Mostanában az foglalkoztat, hogy a belénk nevelt, a ránk szabott én mennyiben az énünk. Foglalkoztat a nem sziklaszilárd, nem időtálló, nem alkalmazkodó én. Lenyűgöz, hogy egyik pillanatban „ez” vagyok, másikban „az”. Egyik nap Isten szeretete igazítja lépéseimet, következő nap nem hiszek sem Istenben, sem a szeretetben. Lehet ezt? Egyik nap rendpárti vagyok, és várom, hogy jöjjön valaki, aki helyrepofozza az országot, másnap fityiszt mutatva a jobbra-hajtsnak, direkt a baloldali sávban autózom be a szerkesztőségbe. És ha túlélem, megint megkérdezem, lehet-e az én boldog, amennyiben nem igazodik az énekhez, vagyis a sok-sok énhez, amely az átgondolatlan önismétlődést nevezi identitása magvának. Láttam egyszer Berlinben egy bonyolult Hamletet, Zürichben pedig egy delejező Izoldát. Meglehet, mostanában miattuk érdekel annyira Shakespeare Hamletje és Wagner Trisztán és Izoldája. Meg persze azért, mert Hamlet alakjában megjelenik a színpadon az emberi lény egyszerisége. Mert Trisztán hűbéres énjét levetve, magára ölti az Érthetetlen, az Ismeretlen, az Idegen alakját. Ettől emberi a létezése. Egy fa soha nem lehet szerelmes, mert egy fa képtelen megvakulni. Itt a vakság nem a látás megszűnését jelenti, dehogy. Tudták-e, hogy Oidipusz királynak eggyel több szeme volt?
Az embert, ahogy ide-oda elvetődve megnéz sok-sok fantáziátlan, átkopírozott előadást, egyre kevésbé nyűgözi le a színház. Talán ezért is kezd az énnel annyit foglalkozni.

Jaj, közben kigondoltam a helyes választ. Miért érdekel engem a színház? A színpadon megjelenő Ön miatt.

lángZsolt  

De ce chiar teatrul?  

Oricărui copil îi plac personajele. Pe urmă, pe măsură ce crește, începe să se regăsească în conflictele pe care le trăiesc personajele, condamnă sau compătimește faptele acestora. Teatrul a fost și rămâne o expresie umană ce poate să miște și să emoționeze, ce spune lucrurilor pe șleau sau, dimpotrivă, le maschează fie că le descoperim ca pe o comoară sau rămășițe umane.

Ceea ce e specific numai teatrului e întâlnirea trupească dintre personaj, actor și spectator.

orosRafael

Miért a színház –

Az jó a színházban, hogy „munkaidőben” azzal foglalkozhatok, amire más munkaidőben gyűjti a pénzt, hogy majd szabad idejében azzal foglalkozhasson!

csepeiZsolt