Hány óra van... a workshopon (7.) – avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Összefoglalás

A workshop utolsó napján röviden megbeszéltünk két előadást, majd összefoglaltuk az eddig tanultakat. 

A Ruins True-ról való beszélgetés elején Pavis kijelentette, hogy ő csak egy technikus, aki elemez, nem mondhatja meg, jó-e egy előadás. Azt viszont elmondta, hogy Beckettet csak bizonyos elemekben fedezte fel, olyanokban, mint a cipő vagy a tolószék. A szöveg (vers) nem kötődött annyira a mozgáshoz, ezért csak igazolni próbálta azt, hogy Beckett ihlette az előadást. Az előadásban felfedezhetőek történettöredékek, banális szerelmi sztorik, veszekedés, kibékülés, de végig homályos marad. Az egyre hangosabb és dinamikusabb zene vezeti a történetet, és emiatt a történések is felgyorsulnak, de egy idő után már túl gyorsak ahhoz, hogy a néző időt találjon a megfejtésre. Az is elhangzott, hogy a gesztusok absztraktak, a táncosok csak azért mozognak, hogy mozogjanak, ebből a szempontból inkább táncnak nevezhető ez a mozgás. Néha anarchikusan hat, mert minden táncos külön mozog, a saját dolgával foglalkozik. A mozgás impulzusokhoz hasonlított, a szereplők mindegyre törekedtek valamire, de nem igazán értek el semmit. Harcoltak, de ki ellen? Ellenálltak, de mi ellen? Pavis az előadásban használt vedret (angolul bucket) Beckett nevéhez kötötte. 

Aztán áttértünk a Képzeletbeli operettre. Megjegyezte, hogy általában nem szereti a Novarina-előadásokat, de a debrecenieké nem volt olyan rossz. Talán azért, mert magyarul volt, és emiatt nem kellett a szöveg értelmetlenségével törődnie. Azért volt sikeres az előadás, mert a színészek sem törődtek az értelemmel, csak végezték a dolgukat, meggyőződéssel énekeltek, mozogtak. Egy szórakoztató előadást láthattunk egy buta történettel. Ilyenek az operettek is. Amikor a néző már tudja, hogy nem kell mélyebb értelmet keresni, élvezni tudja.

Ezt követően összefoglaltuk, hogy miről volt szó a workshop alatt. Legtöbbet a mise-en-scène-ről beszéltünk, amit minden előadás kapcsán megemlítettünk. Néha koreográfia néven, máskor meg a Deleuze-féle ’diszpozíció’ terminust használva, de a legjobb szó a mise-en-scène. Mindig figyelni kell arra, hogy az előadás hová helyezi a nézőt, a történeten kívül vagyunk, mint A játszma végében vagy belül, mint a Vacation from Historyben. Pavis ezen a ponton felhívta a figyelmünket arra, hogy a néző nem olyan fontos, mint gondoljuk, a színész és maga az előadás a fontosabb. Yves Michaud-t említette, aki szerint a művészet gáz halmazállapotú lett, már láthatatlan, így nem is lehet elemezni. Pavis ezzel ellentétben úgy gondolja, a művészet mindig valaminek a reprezentációja, tehát látszik, és ha látható, akkor elemezni kell. Az ilyen gázszerű előadások megközelítéséhez a fenomenológiát ajánlotta, és megemlített néhány szerzőt. Ha színházat elemzünk, fontos a testről is beszélni, de csak akkor érthetjük meg igazán, ha mi is olyanok vagyunk, mint a test, amit látunk. A mozgást meg akkor érhetjük, ha elképzeljük, hogy mi végezzük azt a mozgást. Pavis szerint a színháznak van egy fesztivalizációs tendenciája, vagyis a fesztiválokon már lassan csak szakmabeliekből áll a közönség, a színháziak maguknak csinálnak színházat. Az életben már nincsenek közösségek, nincs vallási, családi vagy etnikai közösség, és a nézőtéren sem alakul már ki a közösség. Itt, Kolozsváron nem ezt érezte, itt mintha az emberek ragaszkodnának a közösséghez, ehhez a multikulturális, többnyelvű közösséghez, melynek tagjai.

Amikor nekiállunk elemezni egy előadást, először próbáljuk objektivizálni az érzéseinket, majd összerakni és értelmezni, amit láttunk. Az elemzés abban segít, hogy emlékezetünkbe véssük az előadást, egyfajta maketté formáljuk a fejünkben. A beszéd viszont gyakran megöli a színház vizualitását, emiatt próbáljuk meg térben lerajzolni a magunk számára, mozgás segítségével összefoglalni az egész előadást. Ezt ki is próbáltuk lezárásként, ki-ki az általa kiválasztott előadást.

avramLaura

Hány óra van... a workshopon (6.) – avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Pontosság fél egészség / Reggel fél kilenc

Mikor bevágódtam a workshopos terembe másodmagammal (kezdés után tíz perccel – igen, Panna, ez az a pont, ahol beköptelek...), szóval már javában folyt a tenger. Azaz a beszélgetés az izraeli Habima színház Ugyanaz a tenger című előadásáról. (Igazán elvárná az ember színházi berkekben, hogy késsenek a dolgok, de Pavis nem inkadrálódik ebbe a késős társadalomba.) Ha figyelembe vesszük, hogy a franciák sértésnek veszik a késést, lassan a fél workshopos brigáddal szóba se kéne álljon. Bőven érkeztek még utánunk is. (Ez az a pont, ahol enyhítem a magunk „bűnét”.)

Adaptáció, a „megszokottól” eltérő történetmesélés, egyetemesen közérthetőség, a narrátor (egyfajta Kantor a színpadon), framing design, párhuzamos narratíva, generációk közti konfliktus, a szöveg „kiállítása”, Amos Oz, aki áldozat íróként, magánemberként és áldozat szereplőként is, sajátos játékszabályok, könnyedség – körülbelül ezekkel a szavakkal lehetne összefoglalni a felmerülő problémákat, kérdéseket.

A mai workshop a párviadalokról szólt. Zenkő az egyik román kollégával, Monica Olivia Greceával mondott ellent azzal kapcsolatban, hogy miért is vázolták fel előadás előtt szóban a történetet. Mert valójában nem is a történet a fontos, vagy mert alulértékelték a közönséget? Pavis, aki nem igazán szokott (legalábbis ebben a pár napban) konkrét állást foglalni ilyen kérdésekben, valahogy mégis Zenkő és az alkotók pártját fogta: nem a  közönség a hülye, hanem az előadás nem redukálódik a történetre, így nem „lőtte le” a rendező a poént.

A másik „párharc” két „külsős” közt dúlt. Ştefana Pop Curşeu és megeredt nyelvű román társa, akik csak erre az alkalomra vetődtek be workshopra, vérre menően osztották a posztdramatikus színházat előre meg hátra, Pavis végül közéjük ugrott és leállította a vérengzést. (Mindezt persze képletesen, de így izgalmasabban hangzik.) 

Alexandra Sofoneának szemmel láthatóan nem jött be az előadás: gyerekesnek és banálisnak találta, a tömegmédia jutott eszébe róla, mondjuk egy idejét múlt tinisorozat. Bár a többség védeni próbálta az izraelieket, a rendezőis lány rendíthetetlen volt véleményében. Elfogadtuk – ráhagytuk.
                     

Mikor Pavis felhozta az előadás és a társulat kulturális és történelmi hátterét, nagyot néztem. Nem lehet zsidó előadást nézni úgy, hogy eltekintsünk attól, hogy ők zsidók? Szerencsére a szakmai beszélgetésen a társulat minden hasonló kérdés elől kitért. Egyértelmű, hogy számukra semmi köze egymáshoz a kettőnek, de reméltem, hogy az előadás milyenségéből ez mindenkinek egyértelmű. Sajnos nem. Sokan arra vártak, hogy ilyesfajta, „zsidócentrikus” kuriózum lesz az előadás, de tévedtek. És úgy kell nekik.

demeterKata

Hány óra van... a workshopon (5.), avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Mocskos kézzel

Alig kezdték árulni a jegyeket a fesztiválra, a Woyzeckre már nem volt. Csodával határos módon a workshoposok közül mégis jó néhányan bejutottunk. Másnap Pavis úgy gondolta, erről az előadásról csak úgy lehet beszélni, ha mindenki meg tudja nézni, és akinek sikerült bejutni, annak sem árthat még egyszer látni a Nagy József-előadást. Így szerdán reggel azzal kezdtük a workshopot, hogy megnéztük együtt a felvételét. Ezzel eltelt valamivel több, mint egy óra, a hátralevő (meglehetősen szűk) időben próbáltuk elmondani a legfontosabb dolgokat a látottakról. 

A mozgás- (vagy tánc-)színházat nem lehet a szokásos eszközökkel elemezni. Kinesztetikusan kell megközelíteni, a testünk által. Ezért beszéltünk egy nappal korábban a kognitív értelmezési módszerről.

Az előadásban felismerhetünk elemeket a Büchner-műből, de a jeleneteket nem lehet tisztán megkülönböztetni egymástól. Minden egyszerre van jelen, emiatt a gyilkosság sem kap akkora szerepet, szétszórtan megtalálható az előadás egészében. Nincs linearitás, ok-okozatiság, ahogy a drámában sincs. A darab hangulata is megmarad, nagyon woyzecki előadást láthattunk. A szereplők hasonlítanak egymásra, ugyanabból a belső anyagból vannak, bárki lehet Woyzeck. Pavis felhívta a figyelmünket arra, hogy vigyázni kell, nehogy túlértelmezzük a szimbólumokat, de elmondta, hogy szerinte az, hogy a fülbevaló az almában van, a hűtlenség metafizikus bizonyítéka, ugyanis a Teremtéshez köthető. Sok szimbólum van az előadásban, szinte bármit lehet szimbólumként értelmezni, de nem kell mindenre magyarázatot találni. Nem a dekódolás a fontos, hanem a mocsok, a sár megtapasztalása. Beszéltünk a testről, arról, hogy mennyire nyers, csiszolatlan, masszív, groteszk (és egyéb hasonló jelzők), de ugyanakkor húsból van, ehető (akár a szalámi, tette hozzá Pavis mosolyogva). Ezeknek a testeknek a mozgása nem folytonos, ritmusa lassú. Ennek kapcsán Pavis Decroux-t említette, aki szintén ilyen mozgással dolgozott. Számára fontosak voltak a szünetek, a testtartások, a pózok, és Nagy József is ezt a típusú mozgást használja. 

A mozgás és a mozdulat közötti különbségről is szó volt. Mozgás egy testnek a térbeli helyváltoztatása. A mozdulat pedig az elemek elmozdulásának a módja. Megtudtuk, hogy létezik shadow movement (melynek lefordítására nem vállalkozom). A kifejezés Rudolf Labane nevéhez kapcsolódik, és olyasmit jelöl, ami a szándékos mozgást kíséri, például a szem vagy a kéz rezdülése. A gesztust nem határoztuk meg pontosan, csak annyit mondtuk róla, hogy az ember sajátossága, mozdulatra viszont egy gép is képes. Az előadás szereplői látszólag mechanikus mozdulatokat visznek véghez, de a tekintetükben látszik, hogy éreznek, ezek a mozdulatok tele vannak érzelemmel. Így jutottunk el Mejerholdig, aki szerint a mozdulat muzikális, a test mozgását a zenéhez lehet hasonlítani.

Végül kitértünk az előadás taktilis jellegére. Minden az érintéshez kapcsolódik az előadásban, a szereplők esznek, formálják az agyagot, összezúzzák az almát, az előadás arra kötelezi nézőjét, hogy benne legyen ebben a mocskos világban, bemocskolja a kezét.

avramLaura

Hány óra van... a workshopon (4.), avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Reggeli suttogások…

Patrice Pavis workshopjának negyedik napja a Suttogások és sikolyok című előadás elemzésével kezdődött. A fő kérdés természetesen a filmadaptáció problematikája volt, illetve az, hogy miként kerülhető meg, hogy ne állandóan a filmmel hasonlítsuk össze az előadást, és az elemzésben ne a filmelmélet szakszavait használjuk. Elemezte (pár résztvevő segítségével) az előadás részleteit, megoldásait. Kiderült, hogy az eddig látott előadásokon részletesen jegyzetelt, ma reggel egy idézettel is elkápráztatta hallgatóit. Arról is szó volt, mennyire tud magában élni a történet, és egyáltalán, hogyan tudjuk egy filmadaptáció esetében a mise-en-scѐne lényegét megfogalmazni.

Pavis nem tart szünetet, ezért a reggeli órák második felére lankad a figyelem. Pedig az elméleti rész sokkal nagyobb koncentrációt igényelne.

Az óra második felében megérdeklődte a résztvevőktől, hogy mennyire sikerült elolvasni az előző délután átküldött szövegeket (amelyek száma elég tetemes), majd rátért az elméleti részre. Előadáselemzési típusokat vizsgált meg közelebbről. A classical semiology metódus lényege, hogy az előadást „kintről” nézzük, a jeleket vesszük figyelembe, azokat elemezzük. A kognitivista elemzési mód lényege viszont, hogy a néző teste reagál az előadásra, figyeli, mi történik, azaz a freudi tudatalattit hagyja dolgozni. Az utolsó húsz percben Pavis az előadáselemzési módozatokról beszélt. De olyan részletességgel, hogy...

bakkÁgnes

Hány óra van... a workshopon (3.), avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Színház és mozgókép…

… is lehetett volna Patrice Pavis harmadik workshop-foglalkozásának címe. A horvát Process_In_Progress című előadás kapcsán felmerült az elektronikus médiumok színházi használatának kérdése, valamint az, hogy a mozgókép jelenléte miképpen osztja meg a néző figyelmét. Hiszen azt – a workshop-résztvevők bevallása szerint is – elkapja a film, és ezt a csapongó figyelmet csak önfegyelemmel lehet visszaterelni a színpadi történésekre. A mai néző receptivitása ugyanakkor edzett, megszoktuk már, hogy szétszórt figyelmünket  időnként ráncba szedjük, illetve hogy együtt éljünk vele. Ezért egy színházi előadásban felhasznált médium (vagy médiumok tömege) nem éri sokkolóan a nézői befogadást. 

Ma több új fogalmat és előadáselemzési szempontot is bevezetett a francia teoretikus. Arról beszélt többek között, hogy a multimediális előadások felvetik az előadások narrativitásának és non-narrativitásának kérdését – a multimedialitás a narrativitás ellenében hat. Ez pedig egyenes úton elvezet a posztdramatikus színházhoz és az ahhoz kapcsolódó homályos kérdésekhez. Pavis felvezette a corporeality fogalmát, amely az eddig hallottak alapján a genre (műnem) és a test kapcsolatának, a műnem testre történő kihatásának terminus tehnicusa. Az óra utolsó részében pedig a gesztusrendszer elemzésének módszerét ismertette.

Pavis nem kínált az előző este látott előadás megértéséhez egy feszes értelmezési hálót, „nem mondta meg” a résztvevőknek, hogy mit és hogyan kell látniuk, de azt sem hagyta, hogy az értelmezés beláthatatlan hálójában elvesszenek a résztvevők. Leginkább a kérdve-kifejtve módszert alkalmazta, hogy elérkezhessen egy-egy megállapításhoz. Igaz, az esetek többségében ő maga is válaszolta meg a kérdését. Hiszen a résztvevőkben még gyakorta friss volt az előadásélmény, nem volt idejük mindent megemészteni – Pavisnak ugyanez nem jelentett akadályt.

Pavis, a jegyzeteiből felpillantva attól sem rettent el, hogy időnként egy-egy aforizmatikus mondattal feloldja a szakzsargon okozta zavart. Így például a mai nap tanulsága: „Theatre is still human, can produce some error”. Azaz a színház még mindig emberi, hibák is lehetnek benne olykor.

                                    bakkÁgnes

Hány óra van... a workshopon (2.), avagy mondd meg nekünk, Pavis!

Workshop futólépésben

A workshop második napján az Alkoholisták, a Láz és a Mértéket mértékkel került terítékre. Csak két óra állt rendelkezésünkre, így szinte csak átszaladtunk a három előadáson. Este a horvát előadás után bevallotta Pavis, hogy máskor csak egy-egy produkcióval szeret foglalkozni ilyen beszélgetéseken, de egyiket sem akarta kihagyni a workshop tematikájából, hiszen három nagyon különböző és nagyon érdekes produkcióról van szó.

Először a történetmesélés szempontjából vizsgáltuk a három előadást: melyik halad egy jól meghatározható cél felé, melyikük „mesél” lineárisan, kronologikus-e a felépítésük, jelen idejű-e a történetépítés vagy a visszatekintés technikájával dolgozik. 

A műfaji behatárolhatóság kérdése is felmerült. Az Alkoholisták kapcsán a 14 állomásos passiójáték műfaji jegyeiről beszéltünk, hiszen az előadás e szerkezet szerint mutatja be az alkoholista nő történetét. Minden jelenet úgy van felépítve, hogy újabb lehetőséget ad Évának. Arról is értekeztünk, hogy az előadás csak átértelmezi és használja a passiójátékot mint formát vagy parodizálja is. A térről is volt szó, a két világ közti víz a színpad közepén sokunk tetszését elnyerte. A tudatos karakterválasztást és felismerhetőségüket is megvitattuk: angyal-e az angyal, és a néző rájön-e a kezdetektől, hogy ki kicsoda? 

A Láz kapcsán az elsődleges kérdés, hogy ki is beszél a nézőkhöz, és mennyire van gyónás-jellege a történetnek. Talán önéletrajzi vonatkozásai vannak? S ha igen, az csak a szöveg szerzőjére vonatkozik? Szemmel láthatóan a színésznő is megtalálta magát a szövegben és a történetben. Simona Măicănescu testtartása és beszéde kifejező, a temérdek szöveg memorizálása sem okozott neki gondot. Le a kalappal! 

A Mértéket mértékkel nem csak egy Shakespeare-paródia. Az, hogy a közönség nevet, nem azt jelenti, hogy nincs komoly töltete a történeteknek – fel kellett világosítanunk Pavis-t, hogy miért is fetrengett a  nevetéstől a közönség Hatházi Pompeiusának fele apă, fele víz beszédén és fergeteges impro-jelenetén. Az előadáson egyértelműen kiderült számára, hogy ez valami hely-specifikus poén és hogy mindenki értékeli, de érthető okok miatt nem értette meg a jelenséget. Szóba került még a szemét esztétikája, az alkotók és a történet közti ironikus távolság, a farce és a tragédia.

A teljeség igénye nélkül vettük számba az előadásokat, de további megvilágosodás reményében mindenki el-el kapja a workshop-vezetőt két előadás közt, a büfében vagy ahol csak épp megjelenik. Szerencsére nem hiába, Pavis szívesen beszélget bármelyikünkkel.

demeterKata

 Fotó: Biró István

Hány óra van... a workshopon (1.) – avagy mondd meg nekünk, Pavis!

This is the beginning of a beautiful... workshop

Már tegnap kiszúrtam a tömegben. Az előttem lévő sorban ült, kicsit jobbra. Néha jegyzetelt. Tapsoláskor a szájában tartotta az írószert. Ilyet nem tesz egy beképzelt nagyágyú... Bevallom, annak képzeltem Pavis bácsit, mert annyira nagy név, hogy azt is el lehetne nézni neki. De miután megláttam így, golyóstollal a szájában, már nagyobb kedvvel keltem fel reggel 8 előtt (már amennyire nagy kedvvel lehet abban az órában), hogy beérjek a workshopra.

Nem kezdtük bemutatkozással az első órát, ahhoz talán túl sok a 30 ember, és biza sokunknak még korán volt, ezért nem bántuk, hogy még nem kell a megszólaláshoz szükséges energiát megkeresnünk magunkban. Megtudtuk, milyen előadásokat fogunk elemezni, milyen szempontok szerint, mire érdemes figyelni, majd áttértünk az első előadásra, A játszma végére. Általános impressziók hangzottak el, beszéltünk az előadás hangulatáról, dinamikájáról, a vörös keret és a zöld ruha szerepéről, arról, hogy Clov miért nő és nem férfi, mint ahogy Beckett szerette volna... Pavis arra bátorított, hogy ragaszkodjunk a véleményünkhöz, türelmesen meghallgatott mindenkit, és segített a megfogalmazásban, ha valaki elakadt az angol nyelvvel.

Megpróbáltunk tisztázni néhány fogalmat, amelyet használni fogunk a hét folyamán, mint a mise-en-scène, rendezés, előadás, happening, produkció. Ez fontos, mert más-más szavakat használnak az angolban, franciában, románban vagy magyarban, és a kultúrától függően ugyanaz a szó különböző dolgokat jelölhet. Az angoloknál a mise-en-scène egyenlő az előadással, a franciáknál viszont az előadás struktúrája, amely mindent magába foglal a díszlettől a ritmuson keresztül a színészvezetésig. Elhangzott néhány név is, mint Sartre, Deleuze és mások, de mivel Pavis csomagját a Lufthansa elügyetlenkedte, ezért a pontos idézetek most elmaradtak.

Ezen az első találkozáson megbízóink számára mindenesetre kinyomoztuk, hogy a nevét pávisznak ejtik. Ez a probléma megoldva.

avramLaura